Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Csutak István: Regionális Operatív Program

(Napoca Star Kiadó, Kolozsvár 2008, Dióhéjban az Európai Unióról sorozat. Sorozatszerkesztő: Horváth Réka. Műszaki szerkesztés: Sütő Ferenc. Borító és sorozatterv: Könczey Elemér)

Meggyőződésem, soha semmivel nem fogják kitüntetni. Sem kis, sem nagy, sem közepes, sem bármiféle fémből készült keresztekkel. Nem lesz belőle lovag, mester, doktor, akadémikus, ám ha rám bíznák, én egyszemélyes zsüriként mégis átadnék neki valamiféle díjat. Open Mind, első fokozat. Vagy: Rebel for Ever. Vagy valami hasonlót. Ami emlékeztet a hatalom és a konformizmus elleni lázadásokra. Nem Che Guevarára. Hanem Bob Dylanre. Vagy John Lennonra. Csakhát Csutak István (1956) nem egy fehér ágyba feküdne be egy hétig, hogy a békéről énekeljen, hanem gitárjával berobbanna mondjuk arra a konferenciára, ahol a székelykapuk árnyékának szökőévenkénti változásait tárgyalnák szakrális-geometrikus összefüggésekben, és a díszletként kiállított báránybőr kucsmák mellett Joe Cockert kezdene énekelni: you can leave your hat on. Még jóval 1989 előtt ismertem meg, együtt próbáltunk a fiatal mérnökkel, Hargitabeli tudományos oldalamon, valamiféle ismeretterjesztő sorozatot létrehozni a programozásról. Mondván, hogy jönnek a személyi számítógépek, mindezt azokban az években, amikor Romániában egyre nagyobb számítóközpontokat építettek, ahová gépkocsikkal hozták a lyukkártyákat, hogy majd két hét múlva elvigyék az eredményeket. Tudtam, hogy zsil-völgyi, tudtam, hogy Temesváron végzett és azt is, hogy a hetvenes években, sőt még azon túl is a Garabonciás együttes frontembereként énekelt, pengette a gitárját főként annak a nagyváradi Kinde Annamáriának (1956-2014) a dalszövegeire, aki kora fiatalságának elfojtott szabadságvágyát burkolta manapság újra felfedezett verseibe. A romániai változások után ifjúsági szervezetet alapított, politikai pályára lépett. Volt képviselő, államtitkár, kabinetvezető és a jó ég, tudja még mi. De minden kabátot szűkre szabtak számára. Ellene mondott Domokos Gézának, de majd Szőcs Gézának is, választmányi ülések, konferenciák és kongresszusok üléseit színesítette, amikor dühbe hozta a demagógia, a populizmus, az unos-untalan ismételt közhelyek ki tudja hányadik kicsomagolása. Az örök ellenzéki, mondtam magamban, aki olykor magával sem ért egyet. De talán amikor európai uniós programokkal foglalkozott, akkor jobban érezte magát. Mert jól felépített logikai rendszerbe szervezhette mindazt, amiről mások össze-vissza fecsegtek. És városról-városra, községről-községre elmondhatta, hogy milyen fejlesztési összegekről maradhatnak le, ha csupán beszélnek, de az adott keretek függvényében nem cselekednek. Manapság emlékezik: kiadta a Garabonciásokról írott könyvét, utazik, gitározik, előadásokat, bemutatókat szervez és nemsokára Bukarest teszi majd fel a koronát a múltidézésre. A televízió bukaresti magyar adása, ahol egykor Boros Zoltán és mások nyúltak azoknak az ifjú művészeknek a hóna alá. Gondolkodtam, hogy a garabonciás-könyv, vagy ennek a dokumentumcímű kiadványnak a dedikációját mellékeljem. De az utóbbi mellett döntöttem. Mert ez olyan dadaista. Tristan Tzarának van egy olyan verse, amelyen hat soron keresztül csupán annyit ír, hogy üvöltök, üvöltök, üvöltök, az utolsó mondatban pedig megjegyzi: és valóban rokonszenvesnek találom magam. Ez nagyon csutakistvános.

A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:

Székedi Ferenc dedikált könyvei