Véletlenszerűen felbukkanó könyvek tolakodnak ma előtérbe s nyomják el a korábban már kiszemelteket.
Így történt ez Karinthy Ferenc Budapesti ősz c. regényével, mely azzal keltette fel az érdeklődésemet, hogy szerzőjének létezik egy Budapesti tavasz c. jóval korábbi regénye is, mely a háborútól meggyötört Budapest szovjet csapatok általi felszabadítása idején játszódik, s amelyért Karinthy Ferenc anno Kossuth-díjat kapott (sőt, sokat játszott, klasszikus magyar film is készült belőle).
Nem kellett nagy fantázia rájönni, hogy az említett tavaszi regényre „rímelő”, őszbe fordult alkotás nem is akármilyen őszt, hanem 1956 októberét s annak következményeit idézi. A hősök viszont mások, csupán a közeg és a szerző azonos, és talán az írói munkamódszer is; a két könyv ugyanis nem csupán jól megmunkált, de egyúttal csinált is, bevált recepteket követve.
Már a Budapesti tavasz esetében is felfigyelt rá a könyvet a jugoszláviai Hídban 1955-ben recenzáló Herceg János, hogy a mű szerzője „olyan kínos merevséggel vigyáz a »vonalra«, hogy ábrázoló művészete, életet teremtő egyénisége nagyon szürkén, nagyon kevés hittel és meggyőző erővel nyilatkozik meg. – Több életet a szürke sablonok helyett, valószínűbb és elevenebb emberábrázolást és több írói egyéniséget! – kiáltanánk át Karinthy Ferencnek, ha egy csepp reményünk lenne, hogy meghallja a hangunkat.
De hát reménytelen figyelmeztetés volna. A hivatalos irodalom mindig az átlag eredményeit jelentette, az alkalmazkodó középszerűség kifejezője volt. Miért lenne ebben Karinthy kivétel?”
Persze, a Délvidékről szemlélődő prózaíró-recenzens megengedhette magának ezt a hangot – a különutas Jugoszláviában. Őt akkoriban nem feszélyezte semmiféle (ön)cenzúrázó beidegződés, kereken kimondhatta, hogy a Budapestet „felszabadító” szovjet aktus nem avatható tartósan előremutató szimbólummá. S olvasóként elvárná az ember Karinthy Ferenctől, hogy ha már a Budapesti tavaszban nem írhatta meg az igazi tanulságot, legalább a budapesti őszt fesse valamelyest reálisabb színekben.
De igaza volt Hercegnek: az ő szavai egyáltalán nem rengették meg a világot, s az 1982-ben megjelent Budapesti ősz ugyanúgy művészi fiaskó a szerző pályáján, mint 1951-53 között írt „előzménye”, a Budapesti tavasz – annyi különbséggel, hogy az előbbi fele akkora terjedelmű az utóbbinak. Azt hihetnénk, hogy ezáltal a szerző – okosan – az olvasó malmára hajtja a vizet, de sajnos, nem ez történik: a Budapesti ősz cselekményének jó része, bár az 1956-os események mozzanatait kívánja regényesítve felvázolni, az írói felidézés nem jut tovább a különböző emlékezésekben, sajtóközlésekben, történelmi visszapillantásokban olvasható elnagyolt részleteknél és fordulatoknál. Ami a könyvben 1956 –, az szinte teljességgel „déja lu” (már olvastuk), ami pedig írói invenció, az egy nagyon vérszegény és érdektelen szerelmi háromszög, egy erőltetett apagyilkossággal fűszerezve.
Csakhogy…
Az ilyen könyveket is el kell olvasni ahhoz, hogy az ember érdemben szólhasson róluk.

Cseke Gábor