Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Sprencz Ferenc: 100 szórakoztató játék

(Magánkiadás, Csíkszereda, 2006, Borítóterv: Nagy Ödön)

Soha ne mond azt, hogy soha! Ismerős a mondás? A politikusoktól? A szerelmesektől? Én ezt kissé másképpen értelmezem: soha ne legyenek az embernek előitéletei, mert nem tudni, utólag mi derül ki. Kisebb-nagyobb közönséggel már rengeteg könyvet bemutattam a csíkszeredai Kriterion Házban, amikor jelentkezett Sprencz Ferenc (1945) testnevelő tanár egy általa összeállított kötettel. Harminc esztendőn át jegyezgette kicsik és nagyok szabadtéri, főként mozgásalapú játékait, azután szabályokkal együtt leírta mind a százat, és úgy döntött, hogy 1500 példányban ki is adja. Ezt mutattuk be és gondoltam, hogy tiszteletét teszi majd tucatnyi kolléga, a város iskoláiból. Nos, nem így történt. Olyan sokan jöttek el, hogy a Kriterion Ház minden terme megtelt érdeklődővel, és még a folyóson is álldogáltak. Mi lehet a titka? – tűnődtem. Nyilván, a Sprencz-családot sokan ismerik a városban, az előző nemzedékből Ferencz és Pál ott hokizott az éppen hetven évvel ezelőtt, 1949-ben először országos bajnoki címet szerzett csíkszeredai hokicsapatban, és egyáltalán, a Vákár és Sprencz családok nélkül nincs jégkorongozás Csíkszeredában. Vagy a sok számítógépes otthonülés után nagyonis érdekelte a felnőtteket, hogyan lehetne hasznosan-szórakoztatóan a nebulókat kicsábítani a szabadba? De a rejtélynek volt még egy nyitja: a szerző ugyanis azt írta a rövid utószóban, hogy a kézirat megalkotásánál felhasználta a kirándulásokon, menedékházakban szerzett élményeket, főleg azokat, amelyeket X.Y.Z. társaságában töltött. Nos, nézzük csak a neveket: Székely Géza (1901-1987). Magam is ismertem, hiszen az egykori Brassói Lapok munkatársa még be-bejárogatott a Hargita szerkesztőségébe és hozta magával nem csupán turisztikai jellegű írásait, hanem mindenekelőtt emlékeit. Ahogyan Móricz Zsigmond tanácsára lett újságíró, ahogyan 27 évesen részt vett az amszterdami olimpián, ahogyan Halász Gyulával (1899-1984), a későbbi világhírű fotóművésszel, Brassaï-val együtt külön lapot alapítottak, és ahogyan mindvégig küzdött azért, hogy a turizmus (a turistaság – így mondták fiatalkorában) minél szélesebb társadalmi rétegek hasznos időtöltése legyen. Csoma István (1908-1999), az akkoriban még csak önmagában álló Madarasi Hargita menedékházának a gondnoka, akiről már életében legalább annyi legendát meséltek, mint halála után. Salló Sándor, aki hosszú éveken át együtt dolgozott édesapámmal a vasúti osztálymérnökségen, de leginkább arról volt híres, hogy nagyon jól sízett a festő Nagy Imrével és a nővérem osztálytársnőjével, Erőss Borbálával, Csíkszereda egykori közjegyzőjének a lányával együtt. Bakancsfűző verseny. Van egy ilyen játék Sprencz Ferenc könyvében és azt írja, nem kell hozzá csak túrabakancs vagy síbakancs. Manapság persze már csak az előbbi, hiszen az utóbbit kattintják. Még szerencse, hogy az emlékeket inkább fűzni érdemes. És az a legjobb, hogy nem tartják mereven a lelket.

A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:

Székedi Ferenc dedikált könyvei