Nyugdíjba ment németszakos kolléganőmnek

Ezek volnánk mi.
Az elmúlt századból jöttünk.
Bezakatolunk ebbe
a harmadik évezredbe.
Aztán lekapcsolódunk
egyenként, mint
vén gőzmozdony vagonjai,
vakvágányon futunk tovább.
Önsúlyunktól gördülünk tovább.
Tán megmérik végső súlyunkat.

Ennyik vagyunk.
Ennyi. S vagyunk?

Volt egy rettenet világégés
és sok elveszett remény:
fájón lehangolódott húrjai
lépcsőn felcipelt zongorának
– tájak és ízek –
átúszó komp két világ között
s a kétség:
tanítani érdemes még itten?

Apályosuló érdeklődés:
a der-die-das józansága ébreszt.
Johann Wolfgang Goethe Weimarja,
Valter von der Vogelweide hársfaága,
Ludwig van Beethoven Bécse is távol,
béke földjére vágyik lelkünk.
A Wiener Valcer mozdonya int:
ne azt nézd, aki jött, hanem
azt lásd, aki megérkezett.

Már csak hiányunkat
hoztuk e századba.
Ahogy gőzmozdonyunk
– ipartörténeti csoda –
lassít, szerelvény magunk
vagonjai torlódnak.
Szerre lekapcsolnak,
mérőrámpára tolnak
álmélkodó ítészek: maguk
sem gondolták volna
súlyunk ekkorának.

Bruttó tömegünk mérik
az utódok
vagy nettó életünk?

Hosszú volt ez a vaspálya,
mostani békénkből mi
már csak csodálkozunk
az ő világukon. Talán
mienk emberségesebb volt,
vagy csak valóságosabb
tehát élhetőbb…

Szegény utánunk jövők.
Bárcsak nekik adatna
bölcsebb mozdony.

A pálya itt véget ér, s mielőtt
kisiklana,
a vagon megáll, s a búcsúzó
volt útitárs kocsi
csikorog villanymozdony rángatására,
ahogy átrángatták más pályákra.

Új század idővonatán döcögne tovább,
de derekabb, erősebb, modern
vagonok tolják őt is tovább.
Szenvtelenül mellette a táj.
Lassítana, megállítaná
az időt. Könnyűnek
látszik a nehéz
búcsúzás.
Egy nyom,
egy cél,
egy gondolat
után
szalad.

Kifut a (vas)út alólunk,
s belőlünk kifogy az erő.

Talán én is rájövök egyszer,
hogy célja mi volt Istennek velem.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ