Várva várta,
mint egykor élete egyetlen férfiját,
vőlegényét az ágyba,
hunyt szemmel
adta át a hosszú várakozástól
elgyengült testét,
egyetlen sóhaj jelezte,
a halál nem vár tovább,
nem várja meg
a következő napfelkeltét…
nagy csoda,
hogy nem tette magáévá előbb:
ismertem őt
(nagynéném volt),
hajnalban kelt, tejhordásból vásárolt
fogyatékos gyermekei feje fölé tetőt,
kevés pénze s ideje maradt magára,
de így is szép volt, s gazdag,
háznyi emléket hagyományozott rám…
Gyakran kiülök mosolya tágas teraszára…