Fodor Sándor: A tapintatos színiakadémia

Ugyan ki ne kacérkodott volna ifjúkorában azzal, hogy színész lesz? Én már óvodás koromban elkezdtem, amikor nagy átéléssel alakítottam Az ügyes mészáros című, commedia dell’arte stílusú jelenetben – a berbécset. Hosszabb szünet következett, majd egyetemi hallgató koromban szorgalmasan statisztáltam – némi anyagi ellenszolgáltatásért – az Állami Magyar Színházban. Két évvel egyetemi államvizsgám után pedig 1952 őszén, felvételiztem Dávid Gyulával együtt a Kincses Város színművészeti főiskolájára. Gyula rendezői szakra, jómagam pedig színire. Őszintén szólva, nem annyira a hirtelen fellobbant hivatástudat sodort a felvételi bizottság elé, a világot jelentő deszkákra – mint inkább az ősszel esedékes (számomra immár ki tudja hányadik!) katonai behívó. Nekem – elegem volt a vitézkedésből. Gyula – bele se akart kóstolni. Felvételink sikerült. Első éven drámai gyakorlatból is igen jó jegyet, a legjobbat kaptam – mert Delly Ferenc összeállított egy kátét A színművészet tudománya címen, valami szovjet okoskodásból merítve, amiből – puszta halandzsaelmélet lévén – kitűnően vizsgáztam. Csak hát a gyakorlat… („Csak azt tudnám feledni”!)
Másodéven Kovács György volt a professzorom – és László Gerő az Ő prófétája, vagyis tanársegéde. Gerő igen jóindulattal volt irányomban, amit én – sajnos -csak szintén jóindulattal viszonozhattam, mert úgy egyébként igen gátlásosnak, magyarán: tehetségtelennek bizonyultam a színpadon.
Kovács György? Mondhatom, kedvelt. Már az első drámai gyakorlat órán észrevette azonban, hogy nem én leszek a nagy magyar Hamlet. Merő tapintatból nem is osztott rám olyan szerepet, amelyben látványosan leéghettem volna, de hát a színész azzal kezdődik -, hogy például meg tud állni a színpadon.
Gorkij Kispolgárokából próbáltunk egy jelenetet. Hogy természetesnek, elfogulatlannak tűnjek, egyik kezemet a csípőmre tettem. Egész jelenet alatt úgy álltam. Kovács György azonban végül megunta:
– Fodor elvtárs kérem, ne álljon ott úgy, mint egy éjjeliedény!
Kacagtam-kacagtam, de éreztem, kifelé áll énnekem innen a szekerem rúdja, ha egy kis becsület van ebben a főiskolában. Vártam, hogy év végén eltanácsoljanak. Nem tették. Ősszel – 1954-ben – a Főiskola tapintatosan elköltözött a Somostető alatti városba, a Maros mellé.
Előlem szökött meg.

Forrás: Fodor Sándor: Ki ez a… majdnem? Anekdoták, Pallas-Akadémiai, Csíkszereda, 2000