Szilágyi Júlia cikke Jean Paul Sartre: Az Ördög és a Jóisten című darabjáról.

„Az író, ez a szabad emberekhez szóló szabad ember, legyen esszéíró, pamfletíró, szatíraszerző vagy regényíró, beszéljen csupán az egyén szenvedélyeiről vagy támadja a társadalmi rendet, mindig egy témáról ír: a s z a b a d s á g r ó l .” (J. P. Sartre: Gondolatok az irodalomról)

A darabot Kolozsváron mutatták be és játszották az 1969-70-es évadban, Rappaport Ottó rendezésében.

„Ősbemutatója után tizennyolc évvel Jean-Paul Sartre színpadi műveinek legerőteljesebbike – nem csak Kolozsváron esemény. A francia sajtó tanúsága szerint Az Ördög és a Jóisten a párizsi színiévad legforróbb sikere. Őszinte megrökönyödésére egyeseknek, másoknak nem csekély elégtételére: a darab ugyanis se nem elég »régi«, se nem elég »új« ahhoz, hogy fel lehessen fedezni. Mégis revelációként hat. E színmű megírása óta a színpad világában és a világ színpadán olyan drámai átalakulások mentek végbe, melyek éretté tették Párizstól Kolozsvárig a közönséget a darab művészi igazának, gondolati erejének befogadására.
Sartre népszerűségét az 1964-ben neki ítélt és általa elvi okokból visszautasított Nobel-díj – átmenetileg és a botrány kétértelműségével – fokozta. Hatása már akkor csökkenőben volt s azóta, főként az ifjúság körében, a strukturalizmus már-már agresszív és bevallottan személye, műve, felfogása ellen is irányuló terjedése nyomán tovább gyöngült. Ellenfelei több-kevesebb tisztelettel tessékelik vissza a XIX. századba, mint a halott humanista gondolat elkésett szószólóját.
De halott-e valóban a humanizmus? S csakugyan elkésett, vagy egyenesen hívatlan jövevény, idegen lenne Jean-Paul Sartre a XX. században? Igaz-e, hogy félreérti századunkat? Vagy – ami ugyanaz – e század embere nem érti őt?
Kérdésünkre a mű válaszol. Esetünkben Az Ördög és a Jóisten. Úgy, hogy újabb kérdéseket tesz föl. Nagyon-nagyon régi, a gondolkodó és cselekvő emberrel egyidős új kérdéseket.
Milyen is hát ez a darab?
Kellékeitől akár romantikus rémdráma is lehetne. Szerepel benne a céda, aki akarata ellenére lett azzá s lelkében épp oly tiszta, jó, mint életét világi apácaként a szegények szolgálatába állító szűz; akad benne továbbá aszkéta népvezérré nemesedett (házasságtörésből származó!) kicsapongó lovag, valamint meghasonlott pap… De a mélylélektani indítékú nemi eltévelyedések kedvelői sem maradnak kielégítetlenül. A főszereplő Götznek, a már említett származás, továbbá holmi árulások, no meg egy kis testvérgyilkosság következtében – különös szerelmi szokásai vannak: Katharinát csak úgy tudja szeretni, ha az fennen hangoztatja, hogy undorodik tőle és szenved az érintésétől; másik boldogtalan partnernőjétől, Hildától meg egyenesen azt kívánja, hogy ölelés helyett korbácsolja meg… De efféle idegborzoló furcsaságot Euripidésztől Shakespeare-ig a legnagyobbak színpadán láthatunk, nem szólva a modernebbekről. A vérbeli író kezén mindez csupán eszköz, a célt szolgálja: sorsot egyénít, jellemet színez, helyzetet indokol. Az egzisztencialista színpadot didaktikusnak, hőseit filozófiai tételeket deklamáló papírfiguráknak, konfliktusát drámaiatlannak minősítő fanyalgás ellen a legmeggyőzőbb érv az a merészség, amellyel Sartre színpadra viszi a lét legvaskosabb realitásait épp úgy, mint a legszubtilisabb eltévelyedéseket. Történelmi színművének alakjai nem testetlenül fenséges árnyak, sorsuk sem szélsőségében, sem átlagosságában nem idegen semmitől, ami emberi.
Történelmi dráma tehát Az Ördög és a Jóisten?
Nem. Mert bár cselekményének színtere és ideje az európai – közelebbről a német – középkor végére nyúl vissza; noha valóban élt egy Götz nevű zsoldosvezér (Goethe: Goetz von Berlichingen-jének ugyancsak alkotói szuverénitással kezelt hőse), élt Fugger bankár, s Worms csakugyan püspöki székváros volt, – a dráma reális és fiktív alakjait egyaránt a történelem dinamikája mozgatja. A dráma alapkonfliktusa abból a voluntarizmusból fakad, melyet Götz hasztalan szegez szembe az ő tudatát is meghatározó – végül át is alakító – történelmi determinizmussal.
Lehet-e akkor filozófiai dráma Az Ördög és a Jóisten? Nem csak lehet: az. De nem attól, hogy szerzője bölcselő is egyúttal, a francia egzisztencializmus ateista ágának legmarkánsabb alakja. Hanem azért, mert kiűzve középkori hőse tudatából isten és ördög képét, az embert állítja helyükbe, a cselekedeteiért önmaga és embertársai színe előtt felelős egyént; azért, mert az abszolút jót és az abszolút rosszat tagadva, az embert és tetteit a maguk valóságos összefüggésébe helyezi, okok és okozatok dialektikus láncolatába.
Az egzisztencialista Sartre egyetlen drámájában sem ilyen szembeötlő a dialektikus materializmus hatása. Ami ebben a műben létfilozófiai fogantatású: az egyén eget-poklot ostromló harca hiteles énje kiszabadítására nevelés, ösztön, osztályhelyzet, önzés, hatalmi megszállottság, meddő vezeklés bilincseiből – az csak a javára válik a feszültséget, kiélezett helyzeteket igénylő műfajnak, drámának.
Erkölcsi tabukat érint, filozófiai dogmákat szed ízeire, történelmi illúziókat szaggat szét biztos, mesteri kézzel az író. Alakjai – bármilyen távoli korból szólnak hozzánk – hozzánk szólnak: figyeljünk szavukra. Mély és szellemes replikái nem hunynak ki, mint a tűzijáték műsziporkái a majálisok egén. Fényük belopakodik az igazságra mindig szomjas elmékbe, egy-egy villanásuk sötét titkok rétegeit világítják át, fájdalmas élességgel.
De vajon a szerzőnek, Sartre-nak, nincs titka? Bizonyára van. Sejthető, hogy nem egy bonyolult filozófiai irányzat mélységeiben keresendő. Sem a tehetségben, mely természeténél fogva – titok. Talán inkább abban, hogy Az Ördög és a Jóisten írója minden sorával az igazságot keresi. Az igazságot és nem a hatást. Az igazságot az emberről és a történelemről, a jóságról és a gonoszságról, a nőkről és a férfiakról, az igazságot – az igazságról. Érheti kudarc, csalódás, siker: ő tovább keres. És még sosem mondta, hogy megtalálta.”

J.P. Sartre: Gondolatok az irodalomról

*

A múlt század 60-70-es éveiben voltam fiatal kamasz, az akkor ért hatások voltak a legpregnánsabbak. A színházban olyan nagyszerű gondolati darabokkal, előadásokkal találkozhattam, amik felkeltették kíváncsiságom, meg is határozták érdeklődésemet. Ilyen volt Arthur Miller Bűnbeesés után című előadása, Madách Imre Az ember tragédiája, Jean Paul Sartre: Az Ördög és a Jóisten-e.
A világnézetünket az iskolában is irányították, keveseknek adatott szélesebb tájékozódási lehetőség. Abból inspirálódtam, növekedtem, fejlődtem, amit a rendszer engedett. De a szellemnek határt nem tud senki szabni, így értek olyan erőteljes befolyások, mint a fent említett három színdarab gondolatisága.
Nem emlékszem pontosan a történetekre, sem a játékra, sem minden szereplőre. Mint egy ködfátylon át derengenek az arcok, egy-egy halvány jelenet. A hatásra már inkább emlékszem, arra, hogy milyen intellektuális lázba hoztak ezek a darabok, szövegek – mindezt persze megint csak nem nagyon volt kivel megbeszélni, maximum a barátnőmmel, Albert Julival. Meg az iskolában írhattam dolgozatot, és iskolai táborban rendezhettünk jelenetet a Tragédiából.
Akkoriban a műsorfüzetbe írt cikkek is túl elvontak voltak szellemi képességeinkhez, no meg érdeklődésünkhöz is. Lassan nyíltak azok a kapuk… De a hatást erősítették.
És életre szóló irányvonalat adtak. Meghatározta hozzáállásomat a világhoz, a nemek szerepéhez, a nagy kérdésekhez, ami foglalkoztatott: férfi és nő szerepe, feladata, Isten léte vagy nemléte, a társadalomhoz való viszonyulás kérdése, stb.
Ezeket azért tartom fontosnak, mert valóban azok. Mivel találkozik az ember, min nő fel, milyen problematikán válik társadalmi lénnyé, milyen igényeket támaszt önmaga iránt. A nemek egyenjogúsága, a társadalmi szabadság, a világ értelmezése mind-mind szerepet játszottak ebben. Egyértelmű volt, hogy semmiféleképpen nem szabad eltűrni a kizsákmányolást, az elnyomást, semmilyen téren. A férfi és a nő egyenrangú, egyenjogú – kellene hogy legyen. De a valóság majd mindenikünk életében egészen mást mutatott. Amit elnéztek egy férfinak, nem néztek el egy nőnek, amit lehetett, mindent elkövettek, hogy a munkán kívül, amihez nem csak jogod van, de kötelességed is – másodrangúnak érezd magad. Kevésbé érzékelte ezt az ember még tanulóévei alatt, de ahogy bekerült az élet mindennapi taposómalmába, pláne Székelyföldön, azonnal mutatták neki a pirosat, ha az egyenjogúságát olyan területeken is érvényesíteni akarta, mint az éjszakába nyúló beszélgetések, amik italozással voltak összekötve, az öltözködés megítélése, vagy megszólása, ha lila harisnyát húztál magadra – mindenképpen tudatosították benned: te csak nő vagy, ne vagánykodj, a sorban később kerülsz sorra még a kávéosztásnál is… Ezek mind éceszei lettek annak a keresésnek, ami végül az embert a legalapvetőbb kérdések felé irányítja. Ki vagyok, miért vagyok, mit tehetek, mit kell tennem, ki mondja meg stb…
Ezért volt számomra nagyon erős impulzus Sartre darabja. Ezért volt felejthetetlen Madách Tragédiája. Ezért foglalkoztatott a Bűnbeesés után.
Ma sem érdemes alább adniuk a művészeteknek. Mert egyetlen értelmes dolguk: felnyitogatni az emberek szellemét a környező világra, hogy meghozhassák az őket érintő legbensőbb döntést az életükre vonatkozólag. Ha ezt nem teljesítik, ha ehelyett mákonnyal kenegetik a szemeket, ha nem nyitogatják, nem inspirálják őket újabb és újabb kérdések feltevésére, hogy a válaszokat megtalálják – a legkártékonyabb tevékenységet folytatják.
Sartre, Madách, Miller bátor gondolkodók voltak, az emberiség legfőbb értékeit boncolgatták, vették szemügyre, tárták az olvasók, nézők elé. Hálás vagyok nekik, hogy nekem is segítettek: megtanítottak gondolkozni, kérdezni, a legfontosabb problémákon töprengeni. Mindez végül eljuttatott a legmegnyugtatóbb és legigazságosabb válaszhoz. Ha ők nincsenek, vagy nem találkozom velük, talán el sem jutok a kérdésfeltevésig.
Minden kor megszüli a maga kérdéseit. Jó felismerni újból és újra, minden kornak megvannak, meglesznek a maguk világi prófétái is, akik akkor sem tudnák tévútra vinni a nyitott fülű embert, ha ez is lenne a szándékuk.
Ha nem hallottam volna istentagadásról, nem is kerestem volna.
Ha nem esek bűnbe, soha nem éreztem volna, hogy bocsánatra szorulok.
Ha nem hallok bátor kérdésfeltevőkről, magam sem lettem volna kérdező.

Vadász Zoltán és László Gerő Sartre Az Ördög és a Jóisten c. darabjában

*
Szilágyi Júlia műsorfüzetben olvasható írása tudat alatt is hatott rám. Ahogy a Wikipedián olvashatom tőle: „…a kritikusnak kutatása tárgyát… nem áttekintenie kell, hanem szakadatlanul körüljárnia. Ezért nem tévesztheti össze rálátással azt a szöget, amelyből éppen nézheti. Magának az ítéletnek nem, csupán a műítész magatartásának lehetnek feladhatatlan konstans szabályai.” És szintén idézi, mert rá jellemzőnek érzi Marcus Aureliusszal az olvasóknak adott tanácsát: „Mindenekelőtt ne kapkodj ide-oda, ne erőlködj, hanem szabad lélekkel… tekintsd a világ dolgait… Ne várj tőlem intelmeket, sőt óvakodj mindazoktól, akik azt hiszik, intelmeik túlélik tapasztalataik konkrétumát. Úgy keresd az igazságot, hogy valahányszor rábukkansz – mert ettől olyan nemes kaland a keresés –, bizonyítsd érvényességét azzal, hogy tiszteled a másik, a mások igazságát, jogát arra, hogy a maguk módján keressék azt” (A Hét, 2002/48).

Összeállította, kommentálta: Nászta Katalin