A sebészdoktor megtapogatta a mellemet, bordáimat. Pont úgy, mint amikor a vasárnapi húslevest tervező háziasszony szombat este megnyomkodja a levágásra kiszemelt kakast, lám, lesz-e belőle valami. És azt mondta a sebészdoktor, maga immár jól meg van tapogatva. Mit vár tőlem? Hogy mondjam meg, pontosan mikor, mely napon fejlődik ki a maga mellén az a csomó? És hogy abba belehal, vagy nem hal bele? Hát tudja meg, hogy mindenbe bele lehet halni. Ha nem ebbe a csomóba, akkor egy másik csomóba. Csak jönnek az apró fájások, jönnek a nagyobb bajok és szépen összeadódnak. Amikor minden összeadódik, vagy belehal az ember, vagy nem hal bele. Ennyi az orvosi filozófia.
Doktor úr, hogy nézek én ki most, a tapogatás után így, összeadva, kérdeztem, miközben a kijárati ajtó rézkilincsét szorongattam.
Minden attól függ, érzi-e, hogy lenne még valami elmondanivalója a világról, vagy nem érzi. Például arról a rézkilincsről, amit már percek óta szorongat. Hogy egyebet ne mondjak. Mert ha van, akkor még élhet egy ideig így, összeadva. Mondta a sebészorvos.
Doktor úr, a rézkilincsről sok elmondanivalóm van. De nem pont erről a rézkilincsről, hanem a régiekről. Mert egy író barátom szerint az új rézkilincsekből kispórolták a rezet. Egészen laza, tág összefüggésben pedig sok elmondanivalóm lenne a rézkilincsekről. Főleg a régiekről, amint már említettem, mert az újakban a réznek bottal üthetik a nyomát.
Ugye, el tudja képzelni, kik tapogatták például a régi szállodák rézkilincseit? Mert az biztos, hogy nem olyanok, mint én. Urak, doktor úr, urak! Ők tapogatták. Választékos modorú férfiak, akik kiszállván a fiákerből, kesztyűs kézzel nyomták le a rézkilincset. Fehér volt kezükön a kesztyű. És fekete volt fejükön a cilinder, és megcsillant mellükön az aranyból való óralánc. Mielőtt lenyomták volna a rézkilincset, a sétapálcát áttették egyik kezükből a másikba. És tudja, miből volt annak a sétapálcának a fogantyúja? Ezüstből. Színezüstből! Kígyó, vagy valami furcsa állat formáját lehetett kivenni azon a fogantyún, olykor szőlőinda, falevél, teknősbéka. Szóval az a sétapálca meg volt csinálva!
És a nők, az úri leányok? kérdezte a sebészorvos.
A nők, az úri leányok pedig virágos kalapot viseltek, szattyánbőr kesztyűt hordtak keskeny, hosszú kezecskéiken, csak épp megérintették a rézkilincset. Hogy legyen megérintve. Mások nyitották ki nekik az ajtót. Ezek az úri leányok szerintem rózsaszínű pirulákat rejtegettek a retiküljük mélyén, migrén ellen, vagy valamilyen más eshetőségre. Persze, a retikülök fonott, ezüst-lánckarikákból voltak, piciny csattal működtek, amelynek végén igazgyöngy fehérlett, mellette lepkeszárny, szirom, vadvirág-dísz villant, az éppen érvényes divat szerint.
Most tessék elképzelni, ahogy a márvány lépcsőkön fölmegy egy úri leány! Felhők gomolyognak utána, illatfelhők. De ezek az illatok virágokból voltak kivéve, nem ismerték a kémia benzolgyűrűjét. És a szállodai szobához érve egy pillanatra megállt az úri leány az ajtó előtt, mert a patefonból kiszivárgott a sláger, mely szerint ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát.
Aztán a bársony-huzatú fotelben elővette a hosszú szárú vékony szipkát, a Trade Mark-jelzésű biztonsági svéd-gyufát, s az első füstkarika után így szólt az ódon-hangulatú, fontos férfiúhoz:
– Mondd, kedvesem, legközelebb melyik országot kívánod leigázni? És elviszel-e engem odáig, ahol már süvít az ágyúgolyó? Szeretném egyszer én is kipróbálni, milyen, amikor az ember füle mellett elsüvít egy ágyúgolyó…
Doktor úr, most egészen laza, tág összefüggésben a rézkilincsekről azt is elképzelem, hogy ezek az úri leányok oda sem figyeltek, legközelebb melyik országot kívánja leigázni a fontos férfiú. Csak hallgattak, néztek a semmibe, és kicsiny fejükben kényes gondolatok fordultak meg az illatos szappanról. Szóval, lenne még néhány elmesélnivalóm a rézkilincsekről. Hogy hirtelenjében mást ne mondjak.

Forrás: a szerző Facebook oldala