Kanchuli* verseiből
Üvegszilánkok
Néha más valaki szelével a szivárványhártyádban
Jössz beletekeredve mint az ingedbe
Ezeken a láthatatlan szavakon keresztül láthatóvá teszem
Átlátszóságát
Érzem a felszínen az örvény szagát
Közepén a ködöt
Ami hadrendbe állítja szinopszisomat a fájdalommal
Ily módon a törött üveg szilánkjai mosolyognak vissza a könnyekkel
És érzések szólnak: „Most nem láthatod énbennem az arcodat
Mi összetört
Kőkemény öklöd és a jégdarabok ütései alatt
Semmi sem marad mit megmarkolj
A kilöccsent víz szomorkodik és szétfolyik amíg csak el nem indulsz
Futva a vízzel megsértett szilánkok tagadják a fájdalmukat
Törött hegyes fogaik meredeznek
Remélve hogy Március visszahozza
A legsötétebb éjfél éjjel lenyelt fényét
Kivéve ha a meredező üvegfogak
Beoltják a fájdalmukat
Éles fény kúszik be a vér mélyébe
A sejtek felébrednek
A mélység érzékelhető habár sohasem mérjük meg szondával
Falevelek
Tájképi szövegkönyv
Belátás szerint a mosoly-vonal
A lehullott levelek megszáradnak, humusszá válnak.
Beleszívódnak a gyökerekbe, újabb teremtés
Egy konkrét tönk, rajta
Absztrakt levelek, illő szavakat csíráznak,
Simákat, mint a kéz-szirmok,
Mint gépek műve az ipari városokban
Legyező keltette szellő-szerű csapások,
Kéményből áradó keserű füst-tájfun
A tönk a kérgébe lélegzi még kikelet előtt
Az ágak között láthatatlan levelek a vízben keringőznek
Elképzelt világ egy újszülött levélben, az űrben,
Absztrakció, illúzió,
Simává törlik
Egy agy könyörületes hullámai.
A trágya meg a víz együttműködésétől
Gyógyulni kezd a széthasadt rönk
Majd megpillantjuk az ép egészséges leveleket,
Amikor eljön az idejük.
Dabi István fordításai
*Sz. 1951, nepáli költőnő
Pusztai Péter rajza