Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Szathmári Ferenc: Erdélyi magyar népművészek

(Romániai Magyar Népművészeti Szövetség. Az anyagot gyűjtötte Hunyadi Ilona, Számítógépes feldolgozás. Szatmári Ferenc, Lektorálta: Farkas Irén, Borító: Székelytamásfalvi emlékkapu, az alsócsernátoni Haszmann testvérek munkája)

Amikor Korondon átutazom, mindig Páll Ágoston (1946-2018) jut eszembe. Az egyetlen olyan korondi keramikus, aki megkapta az UNESCO szellemi örökség diját. Aki évtizedeken át művészi érzékenységével, a hagyományos sárga, zöld és barna színek különböző árnyalataival, valamint a szászoktól örökölt kék színnel olyan új kerámiaformákat is készített, amelyek jól illeszkedtek és illeszkednek megváltozott világunkba, mindig otthonias hangulatot teremtve bárhol, ahol megjelennek. Amikor Máréfalván átutazom, mindig az Europa Nostra díjas Kovács Piroska (1932-2016), székelykapu mentő tanárnőre gondolok, aki mindenkinél többet tudott a székely kapuk múltjáról, mintázatairól, díszítéseiről, a fafaragó dinasztiákról, és azt sem feledem, amikor nem túl gyakori beszélgetéseink során többször is megjegyezte: ő ugyan egyetért azzal, hogy a székely kapuk erőteljesebb közösségi azonosságmegőrző szerepet kapjanak, de amikor a közutakon átívelő, a tömbháznegyedek mellé, tájidegen helyekre elpalántált székely kapu utánzatokat, a funkciók elvesztését és a méretek versengését látja, akkor bizony fáj a szíve-lelke. Amikor itthon, ránézek a dolgozószobám egyik gerendáját díszítő, csuhéből font, mókás boszorkány portréra, akkor mindig eszembe jut a felsősófalvi Bálint Júlia (1957), aki részletesen elmagyarázta mesterségének csínját-bínját. A különböző városnapokon, Ezer Székely Lány Napja találkozókon az évek során sok-sok dokumentumfilmet forgattunk, legalább tucatnyi, valóban hiteles, a művészetének élő és abból meg is élő népművésszel találkoztunk, így valamiképpen járatos vagyok a területen, de ismereteim meg sem közelítik azt a pontos, jól rendszerezett információs anyagot, amelyet Szathmári Ferenc (1940) készített mintegy száz erdélyi magyar népművészről Kalotaszegtől a Mezőségig, a Nyikó-mentétől Szilágysámsonig. Valahogyan ezt a könyvet kellenne mindazoknak a turistáknak a kezébe adni, akik átrobognak Erdélyen, akik megállnak az utak menti kirakós vásárokon és eltűnődnek, hogy vajon most mit érdemes megnézni, vajon mit érdemes megvásárolni. Szathmári Ferenc nem népművészként indult, de az elmúlt évtizedek alatt olyannyira elkötelezte magát a népművészeti értékek mellett, olyannyira ráérzett, hogy bizony nagy szükség van a menedzsmentre, hogy több könyvet írt, szerkesztett alkotókról, motívumkincsekről, technológiákról, sőt mi több, a saját verseit is kiadta. Időközben pedig a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnökének is megválasztották, és nyilvánvalóan nem véletlenül, hiszen az önkéntesség elvén működő civil szervezetekben rendszerint az értéktisztelet és a tisztesség áll a középpontban. Mi vagyunk a tárgyak anyanyelve, fogalmazza meg a maga metaforáját a népművészekről szóló egyik versében és azt hiszem, igazat kell adnunk neki.

A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:

Székedi Ferenc dedikált könyvei