Zsán Gábennek

Mikor születtem, kommunizmus
volt, csúf volt a konszumizmus,
aztán felrobbant Csernobil,
szovjetül robbant ki a bil,
tartótisztek és besúgók közt
próbálgattam a szót s a szóközt,
az életnek vagy a halálnak?
Az ember reménykedő állat.

Megnőttem, forradalom tört ki,
azt hittem, a szabadság lőtt ki
sok szégyentelen párthiénát,
hogy itt és most ezt a stilémát
vessem rájuk, de hát hiába,
maradtam a régi kabátban,
az életnek vagy a halálnak?
Az ember reménykedő állat.

Közben volt átmenet és évek,
hinni kezdtem Európának,
de előlövelltek a zombik,
és rájöttem, a remény torzít,
nem akaródott itt szabadság,
csak egy nemzetibb színű rabság,
mindegy, életnek vagy halálnak –
az ember reménykedő állat.

Most itt vagyok, menekültválság
dúl, zajos a klímaválság,
még ötven év, aztán mi lesz?
rossz lángjainkra nincs csipesz,
a föld testén sebek fakadnak,
nem örülünk a pillanatnak,
az életnek vagy a halálnak.
Mégis remélünk, mint az állat.

Herceg! Te tán jókor születtél,
vagy átmeneti létből lettél?
Születtél megjósolt halálnak,
s mégis reménykedsz, emberállat?