Ezerkilencszázötvenhét óta vélem,
hogy élek, de félek, hogy csak képzelem,
mert eddig még egy piros kalapot sem vehettem magamnak:
mikor szerettem volna, nem lehetett (ez volt
gyűjtőneve a kor rengeteg gúzsának), aztán már
a kalap nem érdemelte meg a lehetőséget.
Szóval most jött el az idő,
mikor kérdezhetek: mit is tudtam eddig,
s arról miért gondoltam, hogy az enyém?
hiszen törvény szabta meg azt is, mikor jöjjön a gyerek
és ha már jött, dúdolnom kellett,
tettem vele, amit anyám is velem-értem –
most mégis olyan üres a tekintetem,
mintha perspektivám is emigrált volna vele
az Óceánon túlra –
igaz, hogy felkelek reggel,
csak már nem hallszanak be a törvények,
semmi sem jelzi, merre van az előre,
mert ugye, az én koromban, ez már csak elmélet,
és lendület kérdése az irány –
szóval ki kell tapintanom az éjjeli lámpát,
meg a jobb lábamat, lábam alatt a padlót,
emlékeznem kell, hol maradt abba a tegnap,
miféle titkokra vetemedett bennem az egó,
mert azokkal kell megküzdenem később
– vagy talán még a mai napon – (ki tudhatja?)
hogy könnyebb legyen az elválás,
(ezt megint csak a törvény mondja) de mitől is?

Tény, hogy ezerkilencszázötvenhétre okmányom van –
a többi sűrűn változik pillanatnyi hangulatom,
no meg az épp soros időjárástól függően.

1. Albert-Lőrincz Márton:
   2019. június 26. 04:32

   Annának is groteszk piros kalapja volt. Groteszk bajnokvilág esői pörögtek karimáján akkor is.