I.

Szegények voltunk. Messze nem a legszegényebbek. Úgy
a szegénység felső határán. Hány emelete van a szegénységnek,
ki tudja. A csak néha nélkülöző, nem éhező szegénységnek.
Édesapám Kiss Zoltán tanárember volt. Banális vesekő-operáció után indult
meg egy vérrög s agyában elzárt egy véreret, lebénult jobb fele és
elvesztette beszédképességét. Többé nem taníthatott, habár Szegeden
újra megtanították írni és beszélni. Suta mozdulatai életem részévé
lettek. A kollégium utána nyúlt. Mint éltanárt nem bocsájtották el.
(De fizika szakos kollégája, aki vállalta ’58-ban, hogy igenelje az
iskola osztályainak cseréjét a román líceuméval, nem vállalta fel,
hogy mellette legyen a fizikaszertár laboránsa. – Bénákkal nincs
mit kezdjek. – mondta. Így lett a kémia szertár mindenese. S dolgozott
ott két évtizeden keresztül. Rossz mozgása miatt botlott s törte el
combcsontnyakát, úgy került nyugdíjba. Mikor harmadik testvérem
megfogant, nem tudta a terheket felvállalni a család. Kislány lett
volna. A három fiú után.

II.

Édesanyám Paál Jolán ébenfekete hajú, darázs-
derekú lány volt. Nem is tudom, hogyan tudott kihordani miket.
Csak nagynéha volt boldog. Apám halála után két évtizeddel is azt
mondta, hogy neki csak ő hiányzik. Utolsó éveiben gyakorta engem –
utolsó még életben lévő fiát – összetévesztett apámmal s nekem
mondta, hogy nagyon hiányoztál. Mit érezhetett, mit gondolhatott,
amikor éppen Bolyai egyetemi véndiák találkozóról jövet, ahol
– mivel egy évfolyamon végeztek ’50-ben a biológián – éppen az én
felfutni látszó karrieremmel dicsekedtek a volt évfolyamtársaknak,
s 14 karátos arany futtatású, különben olcsó jegygyűrűt hoztak
Vácról, keresztapámtól nekünk: Anninak
– akkor még nem hivatalos menyasszonyomnak – és nekem.

III.

Hazajöttek arról a találkozóról, s rá néhány napra, egy reggel
édesapám agyvérzést kapott. Apám visszatartotta
a vizeletét – második veseoperációja után nem lett volna szabad –
s későn indult ki a vécére. Kétségbeesésében, hogy nem tud kijutni,
pattant meg egy ér, agyvérzést kapott,
néhány szót még mondott, aztán kómába esett. Hetekig
volt a pszihiátrián – ott ahol évekkel előtte édesanyám próbált erőt
gyűjteni, amikor már nagyon belefáradt volt a sorscsapásokba. Ott
feküdt, mesterséges légzésen, s már tudtuk, hogy menthetetlen,
hiszen az ér az agytörzsben pattant meg s a vér elöntötte az agy-
törzset.

IV.

A mi-féle szegényekben nagyobb az áhítat és vágy
a jobb lét iránt. Én suhanckoromban saját sífelszerelést szerettem volna
s olyan túrabakancsot, amire ráillik az akkori egyszerű kötés, de csak
apám bakancsát adta nekem, amire egy alkalommal csatoltam fel
az iskolai sílécet, s majd levitte a talpát. Azzal a bakanccsal jártam az
az erdőt édesapámmal. Neki félcipő jutott, s amikor a régi zsidó-
temető hóból alig kilátszó sírkövei között kellett átgázolni a régi
agyagbánya felé – azóta már rég feledett nevű Lordok háza épült oda –
azt mondta édesapám: Fiam, mától te töröd az utat.

V.

Az első saját bakancsomat Karácsonyra kaptam.
De akkor még a Télapó hozhatta nekünk.
Apámat addigra már többször meghurcolta a Securitate.
Az egyetemet is úgy végezhette el, miután feljelentette egykori
katona csapattársa – s így nem került ki Moszvába a Lomonoszovra
továbbtanulni s helyette Hamar Marci lett cickányszakértő és
és később akadémikus -, hogy addigi minden álmát s lehetőségét –
egyetemen maradhatott volna édesanyámmal együtt – fel kellett
adnia, s nagyapám, a református kántortanítóból lett iskolaigazgató
párttag, megalázkodó kérésére, tanári állást kapott az egykori
református kollégiumban. Letartóztatták s halálra keresték, mert
azzal vádolták, hogy hortysta karszalagos volt – ők voltak a
SAS-behívóval az utolsó gimnáziumi évről katonának kényszerített
maturandusok. Meg azzal, hogy 1946-ban illegálisan átlépte
a román-magyar határt.

VI.

Aztán ott volt Paál nagyapám, a katolikus kántortanító esete
a horogkereszttel. Amikor Észak-Erdély visszakerült a bevonulókat
fogadó tömeg élén masírozott. Nem ezért, de mert ’45-ben a táblára
a kézdivásárhelyi Kantában az osztályteremben a négyzet
felosztását tanította, s a rajzot valaki horogkeresztté törölte,
került a gyűjtőfogdába Marosvásárhelyt. Fél évig görögkeleti
vallású román papok tartották a lelket a katolikus kántortanítóban.
Zsidó ügyvéd védte, s szabadította ki onnan, hogy aztán
amikor Izraelbe vándorolt ki, nekünk adja a régi 16 kötetet
Bréhmet.

VII.

A karácsonyfánk is télifa volt. S csupán az angyalhaj
emlékeztetett némi templomi áhítatra. S a télapó is – szovjet
minta szerint – nekünk csak pár nappal Szilveszter előtt érkezhetett.
Lakásunk az Ebháton megfigyelt hely volt. Nem lehetett többet
kockáztatni. A vártemplomba lopva jártam s ismertem meg Mester
Pista bácsit. Kicsit rosszalt reánk, távoli rokonokra. Titkon nála
konfirmáltam. Egyetlen kérdése így hangzott: Kiss Lajos unokája vagy?
S az igenlő válaszra csak ennyit mondott: Isten hozott. Bor se volt,
falatnyi kenyér se. Csak az egymásra találás íze volt, mint az óboré
s kenyerét ettem szavának. Sírján egyetlen szó int:
„Bízzál!”

1. Nászta Katalin:
   2019. június 27. 09:10

   Erre nem elég egy szó. Mégsem tudok többet.
   Megrendülök.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ