Fodor Sándor: Pályázat

Már nem emlékszem pontosan, 1957-ben vagy 58-ban hirdetett-e pályázatot a Napsugár népi szólások és közmondások gyűjtésére, de megindult a levelek, a gyűjtések áradata. Már a könyökünkön jött ki a sok „Ki korán kel, aranyat lel”, „Az alma nem esik messze a fájától”, „Addig üsd a vasat, amíg meleg”, és sok más hasonló, unalomig közismert bölcsesség, amelyek közül egy tetszett nekem igazán: „A rest háromszor fárad” – tett rá egy lapáttal a közismert közmondásra kis gyűjtőnk.
Akadtak természetesen ritkább, érdekesebb közmondások is, Faragó József nem kis örömére, aki vállalta a beérkező anyag rendszerezését, elbírálását. Asztalos István azonban elégedetlen volt.
– Még nem jött, amire én várok. Pedig be kell jönnie, meglátjátok, barátocskáim!
Olyan közmondásokra várt, amelyek már a szocializmus talajából fakadtak, amelyek az új falu újfajta, szocialista gondolkodásmódját tükrözik, ugye. És jöttek a levelek, ontották tovább az ismert és néha kevésbé ismert közmondásokat is – de amit Pista Bácsi várt, az késett, pedig főszerkesztőnk nap-nap után újra feltámadó érdeklődéssel bontotta fel a pályázatra érkezett borítékokat, hogy kissé csalódottan álljon fel utána asztalától.
Bajorral megesett a szívünk főszerkesztőnkön.
– Tudod mit? – mondta Bandi egy esős délelőttön. – Írjunk Pista Bácsinak szocialista közmondásokat, hadd örüljön – és nekifogtunk. Bajornak már volt némi rutinja az ilyenfajta munkában, hiszen a Majtényi Erikkel írt kuruc-versüket a szerkesztő már történelmileg és földrajzilag egyaránt betájolta – csak az utolsó pillanatban sikerült meggyőzni őt, hogy vegye ki mégis a készülő antológiából. Nekem bizony törnöm kellett a fejem, amíg megszületett az első mondás: „Szegény ember szándékát – szakszervezet bírja!”
A végén Bajornak mintegy háromszáz sikeredett. Én beértem százhússzal. Ilyenek voltak: „Nem mind kulák, aki lusta!” meg hogy: „Béreslegény búsan kel, a téesztag énekel!” Igényesen megrostáltuk a termést, más-más írógépen rögzítettük, majd egy-két napi különbséggel postáztattuk – természetesen kitalált feladóval, vidékről. Lehet, hogy Pista Bácsi hiányzott néhány napig – mert egyszerre bontotta fel mindkét borítékot. Ragyogó arccal jött ki a szobájából.
– Na, mit mondtam, barátocskáim?! – nézett ránk diadallal. És olvasni kezdte a Bajor közmondásait, amelyek egytől-egyig azt bizonyították, hogy a traktor immáron nemcsak az egereket meg a hörcsögöt termő mezsgyéket számolta fel egybeszántva a földeket, hanem népünk lelkébe is termékeny barázdát vágott. Hogy el ne röhögjük magunkat, Bajor műfelháborodással tiltakozott, mondván, hogy ezek nem lehetnek igazi közmondások, én pedig védtem a szocialista lélek virágait és úgy tettem, mintha Bandit nevetném – mert komolyan megállni ezt már nem lehetett.
– Hagyd abba, Pista bácsi! – harsogott Bajor Bandi –, ezek meredek hülyeségek!
– Hülyeségek, mi?! Hát akkor idefigyelj, barátocskám! – és elővette a másik levelet. – Ezt hallgassátok meg: „Útszéli virágra nem tapos a traktor!” Hallottátok? Benne van a szocialista néplélek egész gyöngédsége, érzelemgazdagsága! Lehet ennél szebben megfogalmazni a szocialista mezőgazdaság lényegét?! – nézett körül diadalmasan, majd rám förmedt: – Mit vigyorogsz itt, fiam?! Ha egy fiatal írónak ilyen mondat jutna eszébe, boldog lehetne!
– Hiszen az vagyok… az vagyok, Pista bácsi… – fuldokoltam – ugyanis én írtam!

Forrás: Fodor Sándor: Ki ez a… majdnem? Anekdoták, Pallas-Akadémiai, Csíkszereda, 2000