Nézzük csak, Románia belpolitikai életét már nem az első számú közellenség, Liviu Dragnea uralja – ő egy ideje a fogdából irányítja a kormányt –, hanem a jobbodali szavazókért folyó elkeseredett harc Iohannis úgynevezett liberális pártja és a Ciolos-Barna-féle új képződmény között. Az első Németországnak és az Európai Néppárt érdekeinek, a másik Franciaországnak és az új európai parlamenti frakció, az Újítsuk meg Európát érdekeinek, illetve a nagy francia-német konfliktusnak a leképezése. De mindez eltörpül amellett, hogy iszonyú kánikula, hőhullám sújtja az országot, amúgy Európa jó részét, mintegy a végső klímakatasztrófa előhírnökeként.

Fontos az új nyugdíjtörvény, az Adminisztráció Bibliájának is nevezett közigazgatási törvénykönyv, fontos, hogy az életszínvonal Romániában jókora növekedési ütemmel elérte az európai átlag hetven százalékát, miközben az árak az infláció ellenére továbbra is itt a legalacsonyabbak – szóval a kormányoldal a gyanús körülmények között elveszített európai parlamenti választások után, azok kivizsgálásával párhuzamosan lázas tevékenységbe fogott, amelyekkel szemben az államelnök szokott szabotálásai egyre erőtlenebbek. De mindez a láz hőfokát tekintve eltörpül amellett, hogy az iszonyú kánikula, aszály életet, termelést és normális életvitelt veszélyeztet.

Élményekben gazdag életemben, ha rövid ideig is, laktam panelban. Ma már képtelen lennék, és belátható időn belül százezrek, milliók lesznek képtelenek. De nehéz a belátható jövőre gondolni, amikor az embernek forr a vére, előjönnek a paraziták, akadozik a légzés és az áramellátás, életveszélybe kerülnek kisgyermekek és beteg öregek. Tudom, hogy csapongok, de még egy focimeccs is, amilyen a 21 éven aluliak Németország – Románia mérkőzése ma este: embertelennek tűnik ebben a szaharai hőségben, amely először természetszerűen Olaszországot, a torna szervezőjét érintette.

Ha az ember ránéz a fehérségüket mindinkább elveszítő sarki térképekre vagy a Tibet , de akár az Alpok olvadó gleccsereiről készült felvételekre, már inkább gondolkodik globális méretekben. Nagyon úgy néz ki, hogy van szerencsénk a történelem olyan korszakában élni, amikor az elszabadult természet döntő módon befolyásolta – vagy inkább sújtotta – az emberi társadalom menetét. Mi több, az első olyan korszakában, amikor elszabadulásához az emberi tevékenység is hozzájárult: iparával, mezőgazdaságával, energiatermelésével, a közlekedés-szállítás elképesztő méreteivel, azzal, ahogyan a tartalékait és a jövőjét – az utána következő nemzedékek, az emberiség jövőjét – felelőtlenül feléli.

A klímaváltozás közvetlenül hat az emberekre, de hat csoportok, népességek, népek tevékenységére, életvitelére. S a politikára is. Mondják – én először a híres orosz radikális nacionalista politikustól, az azóta szerencsére kevésbé harsány Vlagyimir Zsirinyovszkíjtól hallottam a román parlamentben –, hogy a jövő háborúi az ivóvízért folynak majd. De gondoljunk még azelőtt az éhező, szomjazó, túlélésért állati ösztönből meginduló embertömegekre. Ahogyan a kaotikus, szélsőséges időjárási jelenségeket a történelem során nem egyszer világszerte éhínségek, háborúk és járványok kísérték.

Ma már elfogadott fő hipotézis, hogy 3200 évvel ezelőtt a klímaváltozás, konkrétan egy négy évszázadon át tartó aszály  okozhatta a Földközi-tenger keleti medencéjében virágzó bronzkori civilizációk bukását, amely éhínségekhez, politikai konfliktusokhoz, majd idegen népek inváziójához vezetett. „Ekkor vált tűzvész áldozatává a mükénéi, a tirünszi és a püloszi palota, és elpusztult a palotakultúrának nevezett monarchiák fejlett civilizációja. Az Anatóliai-félszigeten elbukott a hettita birodalom, és a tengeri népek hulláma foglalta el Ciprust és a Földközi-tenger keleti medencéjének más területeit” – írta erről Frank Falkenstein német történész. David Laniewski, egy kiterjedt francia kutatás vezetője szerint a mediterrán civilizációk bukása rávilágít arra, hogy „a mezőgazdaságtól függő társadalmak mennyire kiszolgáltatottak az éghajlat változásainak.” A maja civilizáció eltűnéséhez is hosszú aszály vezetett, és az 1789-es francia forradalom kirobbanását is a szárazság ínséges évei előzték meg.

A másik végleten ismert, hogy 1500 évvel ezelőtt a Föld lakossága is megtapasztalhatta a „soha véget nem érő” telet. Immáron tudományos bizonyítékok is alátámasztják, hogy 535-536 fordulóján hosszú időre, egy évtizeden át tartó rettenetes hideg köszöntött az emberiségre.

Felelős vezetők világszerte próbálják menteni a menthetőt,  hátha mégsem késő – a felelőtlenekről most egy szó se essék, az éghajlatváltozás és nyomában a politika szélsőségei úgyis rövidesen elmossák őket –, az éghajlatváltozás kezelése és az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése kiemelt fontosságú  az Európai Unió számára is.

Csütörtök van, 2019 júniusának vége, két napja érkezett meg
a pusztító hőhullám Európába. Délelőtt tíz óra van, a hőmérő még csak harminc fokot mutat. Még elviselhető. De mi lesz ebből?