Hadnagy József: Szép halál, kánikulában

Mély ráncokba bugyolált hölgy
ül velem szemben a betonasztal
másik felén. Jó lenne itt a padon
felfordulni, mondja, ahol mindenki
látná; fönt az afrikai majmoknak is forró
betonketrecben senki sem venné észre.

Ha itt fordulna fel, az volna
ám a szép halál, koszorút fonna
köréje az egész tömbház, ébresztgetnék,
riasztanák a mentőket, talán még
a tévébe is bekerülne.

Hangvétele amúgy humoros,
de fénytelen szemein látom,
régóta kacérkodik e tamtamos
halálnemmel, komoly-komolytalanul,
mint bakfisok a náluknál jóval idősebb
legényekkel…

Albert-Lőrincz Márton: (Rövid ingben feszítve)

Semmiért el nem olvasná a Toldit,
pedig már hallott róla,
nincs vége-hossza, szárnyalás, szóparipa,
nem is beszélve a Helység kalapácsáról
(kalapács ide vagy oda, Erzsók asszony
úgyis megadja magát)
és a Szigeti veszedelemről…
meghalni? – oly barokk, s miért
a sok hűhó?
Nem is férne el a memórialapon,
az SMS-ek kiszorítják láthatón.