„Sok-sok gyereket, szép nagy házat!”, kiáltozzák egy lakodalomban az alkoholmárványos tekintetű atyafik,
a kamera arcról arcra jár, „nekünk is most lesz egy év múlva”,
rikoltozza egy párocska férfi tagja, a nő vihog,
az örömapa! az örömapát is kérdezzük meg!, „mit kívánhatnék?”,
kérdezi, „szép emeletes házat, és sok gyereket!”, mondja
ő is, arca egy vödör cékla meg egy véres hurka árnyaiban tolul,
ülsz a gépnél, és azt mondod, ímé, a boldogság emeletei,
girincre, asszony, egymásra rakott gyerekek,
ez a mi szívbéli rikkancslistánk, mást nem is szeretnénk,
legalább üzennénk meg a vendéglővel szembeni sarkon
a holdra sóhajtozó Don Quijoténak, hogy mindenünk megvan,
álmot álmodni nincs miért, úgyis megvalósul az álmunk,
keresünk, kutatunk, kiáltva bevágjuk, felneveljük,
azt a szentséges atyaúristenit, boldogok leszünk,
s velünk és értünk boldog lesz az asszony is, nyilván,
téged meg, búsképű, egyenek meg a nyüvek.