A hazai sajtó szinte minden apró és nagyhatású orgánuma telis-teli van az utóbbi egy esztendőben európai csatlakozásunk fontosságát, a kontinenshez való igazodás elkerülhetetlenségét hangsúlyozó írásokkal. A cikkek és tanulmányok sora mintegy „reklámozza” e forgatókönyvet, de hiányoznak azok az apróbb elemzések, amelyek legalább haloványan megvilágítanák a Tisztelt Olvasónak, miféle Európáról is van itt szó. Lehet-e, s kell-e illeszkednünk Európa egészéhez? Vagy csak a „nyugatához” lehet? Esetleg csupán értékadó népeihez? S tudunk-e majd illeszkedni egy sor ismeretlen normarendszerhez, szociokulturális hagyományhoz, politikai és gazdasági stratégiához?

Minderről a „sajtó-fáma” nemigen szól érdemleges módon. Az egyházi folyóiratoktól az olcsóbb tévéújságokig, a gazdasági vagy humán-menedzsment szaklapoktól a Ludas Magazinig minden bőséggel meg van rakva az „EU-csatlakozás” lelki előkészítésével, „kommunikációs stratégiai” fantazmagóriáival. Mindeközben alig van naprakészen érvényes fogalmunk a magyarországi társadalmi átrétegződéséről, az ország kulturális, etnikai és etnopolitikai tagoltságának állapotáról, s nincs több tudomásunk e téren arról sem, amihez majdan csatlakozni fogunk. Magyarán: halovány sejtelmünk sincs arról a politikai erőtérről, amely öt-tíz éven belül formálisan „befogad” majd bennünket – ha „kiérdemeljük” a felvételt, ha jól „vizsgázunk” igazodáskényszerből, ha megfizetjük a „jobb körökhöz” tartozás luxusadóit, s ha mindeközben nem gatyásodunk le annyira, hogy mint potenciális koldusokkal, már szóba sem állnak majd velünk az „Új Európa” vagy a „legújabb” Európa szakférfiúi.

---

Fantáziaképeknél is kevesebb

Voltaképpen még fantáziaképeknél is kevesebb áll rendelkezésünkre arról, amit mi magunk viszünk Európába, akiket magunkkal rántunk az Unióba, s akiknek egyhamar „nyugati határait” jelképezzük majd sokkal inkább, mint hajdan volt „erős védőbástya” korunkban.

Egész politikai irányváltásunk, és az „arccal Moszkva felé!” jelmondat helyett az „arccal Brüsszel felé!” meghirdetése nyomán kialakult egész megfeleléskényszeres viselkedésünk, hajlongó és kérencsélő szolgahelyzetünk ugyanakkor arról árulkodik, hogy az „européer” szerep egyelőre még nem a mi profilunkra van dramaturgizálva. Megpróbáljuk minden lehetséges értékünket egy vélt vagy valódi nyugati kereslethez „leárazni”, elképzeljük (vagy rövidtávú érdekekért alkuba is bocsátjuk) piacképesnek tűnő identitásunkat, kelet-européerségünket – remélve, hogy akad majd egy jószemű, finom érzékű pénzember, aki talán épp a mi szerény meggazdagodásunk árán próbál majd extraprofitra szert tenni.

Úgy vélem, az ország készenléte az integrációra még igen vitatható. Elsősorban is a kulturális integrációra gondolok itt – hiszen a gazdaság vagy a jogrendszer „harmonizálása” immáron olyan folyamatok, amelyek átigazítása tőlünk, hétköznapi állampolgároktól függetlenül is megindult. Viszont a „nagy europaizálódás” közepette a másság és idegenség elfogadásában még igen nagy lemaradásaink vannak, s a szocializmus politikai rendszerének omlásával a csoportkötöttségű szolidaritás hagyományos formái is meglehetősen elgyöngültek. A helyzetet azonban a nemzetállami keret elavulása és az európai integrációs kihívás súlyossága is bonyolítja. A lokális másság (a sajátos helyi illetékesség) biztonságos megőrzése és ugyanakkor a „földrésznyi identitás” vállalása azonban korántsem lehet könnyen elfogadtatható perspektíva: ha a különböző (egymás mellett létező) kultúrák egymás rendszerébe avatkoznak, és megbontják egymás tradícióit, akkor a kulturális különbségek etnikus vagy etnokulturális előítéletek formáját öltik, és a „másság” egykönnyen kultúraközi robbanással fenyeget – épp olyannal, amilyen az iszlám érdekszférába tartozó országokban, az etnikai megosztottság és a kulturális intolerancia politikai mezőin látszik mind gyakoribbá válni.

Magyarország európai integrációs csatlakozásának mind több és több esélye van. A magyar népesség látszólag a modernizáció „új útját” választja. Az állampolgár – belátható céljai és értéknormái tekintetében is – mindinkább azt a kényelmes-kellemesre szabott álláspontot képviseli, amely az európai földrész egységesedésében, komplex forma- és tartalomváltozásában szinte „előre látja” Magyarország helyét és szerepét, e folyamatban többesélyes szereplőként és a kimenetelt tekintve többváltozós modell részeként fogalmazza meg magát. Mert ez oly szép lenne, oly ígéretes és vágyott…

De mint az legalább ennyire ismeretes, a közvéleménykutatások mögötti hétköznapi szférában és a tudományos diskurzusokban azonban számos tisztázatlan probléma, megfontolásra érdemes kérdés, végiggondolatlannak minősített döntés körül alakult ki heveny vita. A „csatlakozás” mint perspektíva-választás a tudományos értékelések alapján számos gazdasági-politikai forgatókönyvet hozott a felszínre, ezek nagy része széles körben jól ismert lett, más esélyek latolgatása pedig mindennapossá vált. Olybá tűnik, mintha a magyar (és a kelet-európai) társadalom gazdasági, politikai vagy hatalmi érdek-elitjének „mozdonya” vonná maga után a társadalmi tömegek másodosztályú vagonjait valamiféle olyan célállomás felé, ahová megérkezvén azután mindenkit (főképp az „utasokat”) meglepetés éri majd. A cél maga is változó természetű, maga is többszintű, a maga külső és belső érdekterei által tagolt valami (lásd „Össz-Európa”, „Európai Egyesült Államok”, „Régiók Európája”, stb.). A politikai racionalitás, illetve az egyes európai államok szerepvállalása, „csatlakozási vagy kimaradási” döntése azonban fölébreszti azt a kételyt, hogy az európai egység „univerzális hasznának” belátása talán mégsem mindegyik állam közös érdeke, csak „bizonyosaké” – ahogy ezt az egyesülés-ellenes nyugati érdekcsoportok és euro-pesszimisták is olykor megfogalmazzák.

Az európai egységesülés „össz-európai” hasznát vitatók ellenére is úgy tűnik: szilárd és egyre masszívabbá válik Magyarországon a bipoláris világ képét felváltó multipoláris világkép, ám ezen belül a földrajzi-geopolitikai-gazdasági egységnél is komplexebb imázzsal rendelkező „Egyesült Európa” képzete vált karakteresebbé. Belefoglaltatik ebbe az is, hogy a modern nemzetállamok francia mintája, társadalom- és kultúra-homogenizáló célrendszere, központosító politikai struktúrája és a nemzetközi hatásokat folytonosan minimalizálni törekvő uralmi stratégiája ugyan egykoron az egész újkori Európára ránehezedett, (majd a mi térségünkben ráadásként a totalitarisztikus államok kialakulásával tetéződött a legújabb korban), de midőn a rendszerváltások ezredvégi időszakában régiónk is fölszabadult a mesterséges homogenizációk évszázados hatása alól, egy azonmód meglelt mintaként „a nemzeti” helyett „a nemzetközi” rendszerben látta meg a politikai ügyvivők köre az ország „újjászületésének” eszközét. Ehhez „csupán” arra volna szükség, hogy az „ösztönösen” európaivá lenni óhajtó jómagyar immáron „tudatosan” vállalja már végre az aktív csatlakozó szerepét, s tegyen már azért valamit, hogy „belépni” hagyják a nagy Kapitalista Táborba.

Az is ismeretes, hogy a rendszerváltó, „átmeneti” Magyarország a „bársonyos forradalom” ártatlan hónapjait követően egyre gyengülő politikai aktivitású népességgel vesz részt a politikai orientációváltási folyamatokban. A pártállami rendszerváltságot követő bizalmi válság, a gazdasági krízishelyzetekre rímelő regionális (kistérségi) és etnopolitikai válságok ezidő szerint még korántsem mutatják azt a problémátlan „megoldást”, amelyet a globális alkalmazkodás minden kényszerei idéznek elő. Tudjuk (hiszen az összehasonlító politikatudomány az elmúlt években könyvtárnyi irodalommal gyarapította a parlamentáris demokráciák összes gyöngeségéről szóló tudásunkat), hogy az új demokráciák maguk is megalkották a globalizációs prés alatti konszenzuális megoldásaikat, kibontakozási stratégiáikat, Európa-ellenes függetlenségük gyenge fegyvereit vagy érveit. Az európai egységesítés folyamata mégis tovahalad… S a nemzeti politikai kereteiket elveszítő vagy tudatosan átrajzoló geopolitikai alanyok, így a többi között Magyarország is, e haladásban való növekvő érdekeltségének ad hangot minden lehetséges nemzetközi fórumon…

---

Az 1990-ben íródott, sok szempontból „látnoki” tanulmány (megjelent a Magyar Hírlapban 1990 januárjában) teljes szövegét a Periszkóp portálon olvashatjuk el.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ