Fodor Sándor: Pincetörténet

Megjelenése évétől – még sokáig – szívesen látott vendége volt a szerkesztőségünk a csombordi pincének. Egy-egy délutáni író-olvasó találkozó után az iskola (szőlészeti-kertészeti szakiskola) diákjaival, rendszerint a pincében folytattuk a „találkozást” – ezúttal a kitűnő csombordi borokkal. Mezei Sándor igazgató és Csávossy György, az ismert költő és drámaíró kalauzolt bennünket a hordók-üvegek között, ahol vége-hossza nem volt az anekdotázásnak. Amíg Asztalos István élt, külön elcsemegéztünk azon, min kap majd össze sógorával és jó barátjával Román Viktorral, aki szintén kedvelője volt a jó boroknak. Egyik – tán a legutolsó alkalommal – azt mondja Pista Bácsi:
– Meglátjátok, barátocskáim, most olyat mondok, amit Viktor sem cáfolhat meg!
Kíváncsiak voltunk hát, hiszen lent a pincében, bármit is mondott Asztalos – a sógora, aki mindent „jobban tudott”, kiigazította. Úgy az ötödik-hatodik pohár után megszólal Asztalos:
– Hiába, na. A jó bor mindig jó! – és diadalmasan nézett ránk, na ugye?
Viktor azonban legyintett:
– Nem úgy van az, Pista. A rossz bor is jó.
Valamennyi „pincetörténet” közül azonban – én egyet jegyeztem meg. Csávossy mesélte el nekem egy pohár bor mellett.
Tudnivaló, hogy a kitűnő költő – az iskolában borkémiát tanított, egyébként ma az ország egyik legkiválóbb, külföldön is megbecsült borászának számít.
Az iskolában, a pincemestereknek készülő diákoknak többek között az újbor derítésének a leggyorsabb eljárását, az úgynevezett „kékköves derítést” is tanították. Lényege az volt, hogy pontosan meghatározott mennyiségű vegyi anyagot kevertek a zavaros újborba – amitől az néhány hét helyett egy-két nap alatt gyönyörűen letisztult. Ezt a módszert tanítani lehetett, sőt kellett is, de ipari alkalmazása országunkban tilos volt, mert a kérdéses vegyi anyag túladagolása esetén cián csapódik ki a borban, akár halálos mennyiségű is.
Csávossy egy hordó újbort kezelt ily módon diákjai jelenlétében, majd néhány napra Kolozsvárra utazott. Amikor visszatért Csombordra, Mezey Sándor igazgató azzal fogadta, hogy Kolozsvárról, „a tartománytól” éppen a tegnap jöttek egy hordócska borért – amit Gheorghiu-Dej elvtársnak szántak, születésnapjára. Kissé – mondta – kínban volt, mert az újborok még zavarosak, de tiszta szerencse, hogy az egyik már letisztult – és mindig az újborok a legfinomabbak. így aztán – volt miből adnia az elvtársaknak.
Csávossy, gyanút fogott.
– Melyik hordóból adtál?
– Az x számúból.
Csávossy nem szólt. Hiszen ez volt a kísérleti hordó. Mi lesz ha…?
Az ötvenes években jártunk. Dühöngött a terror, semmiségekért hurcoltak el embereket, sokszor évek múlva kerültek haza, de csak a szerencsésebbje. Mások -soha. A tetejébe – ő igencsak „egészségtelen származású”, báróivadék volt a dühöngő osztályharc közepette Ha túladagolta a vegyszert – egész családja rámehet.
Szörnyülködve hallgattam a történetet.
– Mit tettél akkor? – sürgettem a folytatást.
– Mit tehettem volna? Két üres üveggel lementem a pincébe, megtöltöttem a kérdéses hordóból. Felvittem a
lakásomra – megcsókoltam a feleségemet-gyermekeimet, a szobámba vonultam és megittam a két üveg bort. Lesz – ami lesz.
– És?
– Másnap vidáman ébredtem.
*
Hátborzongató történet – még jó, hogy így végződött. Kérésemre Csávossy – nekem adta. Ezért írtam meg.

Forrás: Fodor Sándor: Ki ez a… majdnem? Anekdoták, Pallas-Akadémiai, Csíkszereda, 2000