Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Magyarói Zsigmond Zoltán: Fekete éjben, fehér ágyon. Versek.

(Magánkiadás, Csíkszereda, 2001, Pro Print nyomda, Borító: Ádám Gyula, Botár Emőke)

Nem mondom, hogy azonnal lecsapok rá, amikor megjelenik a postaládámban, de néhány nap múlva kibontom a csomagolásából és átlapozom, megnézem a címeket, a változásokat a szerkesztőség névsorában, majd később, többször is belelapozok, beleolvasok. A magyarországi Erdélyi Körök Országos Szövetségének és az Erdélyi Magyarok Tolna Megyei Egyesületének Átalvető nevű, negyedéves folyóirata immár több mind negyedszázada megjelenik, és ez a mai print-világban, amikor a nagy hagyományú papíralapú újságok is egyik-napról a másikra tűnnek el, bizony szép teljesítmény. Hiszen ha még a szűk szerkesztőség ingyenesen is dolgozik – feltételezem – a nyomdaköltségekre a pénzt akkor is valamilyen úton-módon össze kell kaparni. Az Erdélyi Köröket a romániai rendszerváltás előtt vagy után Magyarországra kitelepedett erdélyiek alapították, valószínű érezték, hogy szükségük van egymásra, talán még jobban mint idehaza, hiszen jól tudjuk, hiába azonos a nyelv, nem mindig talál a szó. Nem vagyok benne teljesen bizonyos, de azt hiszem, hogy az Átalvető címlistájára Magyarói Zsigmond Zoltánnak (1950-2017) köszönhetően kerülhettem fel, aki 1991-ben bábáskodott a lap megszületésénél. Szászrégen melletti szülőfalujának a nevét vette fel megkülönböztetőként más Zsigmondoktól, és itthon akarta megjelentetni verseit, úgy emlékszem valamelyes tanácsadással ebben tudtam segíteni. Valamikor a gyergyószentmiklósi építészeti szakiskola villanyszerelési szakát végezte el, de szorgalmasan látogatta a sepsiszentgyörgyi, a marosvásárhelyi irodalmi köröket, a korabeli romániai magyar központi és helyi napilapokban is jelentek meg versei, és közben rengeteg magyar nótát énekelt. Egyike volt azoknak, akik még 1989 előtt jutottak át útlevél nélkül Magyarországra, de akkor ott még nem értékelték a nemzet egységét, mert azonmód elfogták és vissza is küldték Romániába. Később a szülei telepedtek át, és rokonegyesítési alapon követte őket, családjával a Tolnai megyei Kétyen állapodott meg. A török uralom után többek között ebbe a térségbe telepítették a svábokat, majd a második világháborút követően innen menesztették őket, hogy elhagyott házaikban az Újvidékről idemenekült bukovinai székelyek és a Felvidékről ide vezényelt magyarok leljenek otthonra. Szóval, zajlott itt a történelem alulnézetben, de mindez nem vette el Magyarói Zsigmond Zoltán nótás kedvét, olyannyire nem, hogy a világhálón leginkább az ilyen meg amolyan színpadokon való éneklésével találkozni. Erdélybe élete végéig visszajárt, különösképpen kedvelte szülőfalujának a találkozóit, és azt hiszem nem csupán neki, hanem valamennyi kitelepedett erdélyinek szól a Mindig úton című verse: “ Idehaza, odahaza/ fáj nekem e kettős haza. /Hazamegyek, hazajövök, /itt is, ott is honvágy köszönt. / Sem itt, sem ott, mindig úton/ Elfáradtam, de még bírom.” – írta 2001-ben, de kilenc esztendő múlva verssel, magyar nótával, olykor álmodozó, naív hittel megrakott átalvetőjét végleg lerakta. Számomra azonban még mindig itt marad, ezekben a színes borítólappal megjelenő, belső oldalaikon fekete-fehér Átalvetőkben, amelyek a maguk klasszikus tördelésével emlékeztetnek az 1989 utáni első számítógépes székelyföldi újságok hőskorára.

A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:

Székedi Ferenc dedikált könyvei