Amikor még úgy volt, akkor mentek. A nagy magyar irodalmiasságban megteremtették önmaguk kiadását, pont ott, a szívbéli fővárosban, Budapesten. Vitték magukkal a székelységet, hogy lássák szümükkel azok, akik, hogy mégis lehet.

Ami meghatározza őket: az írás, a könyv, a gyermek.

Kiadójuk gyermekláncfű-koszorúként fűzi a könyveket egymás után, és minden gyermekközpontú náluk, mert a mai gyermekekből lesznek a holnap nem mindegy, hogy milyen fölnőttei.

Szávai Géza író és felesége, Ilona, a Pont kiadó vezetője bemutatkozó látogatásra érkeztek a lapos és unalmas kisvárosba, Szatmárnémetibe, annak is egyre töpörödő magyar kisközösségébe, kiadójuk, könyveik és önmaguk megismertetésére. Minden generációt felöleltek: voltak iskolában, ahol a gyerekeknek Géza mesekönyveit és –alakjait mutatta be, egyetemen, ahol az oktatással majdan foglalkozó gyereknevelők és tanügyi jujdecsúnyaszó-káderek kinevelődnek, de még az idősebb, úgymond olvasó generációnak is szerveztek író-találkozót, családias-barátias félkörben.

Nem mondhatnánk, hogy az olvasás és a könyvkiadás korszakát éljük, sőt: a Bradbury-látomás visszájára fordult, nem égetik ma a könyveket, nem rejtegetni kell őket, ott hevernek mindenfelé, nőnek a könyv-falak, beborítanak mindent, fejünkre zuhannak a lakásban, de az embereknek nincs idejük olvasni, mert élni sincsen idejük. Szórakozni, művelődni se mozdulnak ki, csak az önfenntartással-újratermeléssel foglalkoznak: falanszterünk agycsökkentésre polarizálódott uniformis-emberrobotokat gyárt, és szinte már senki se lázadozik semmi ellen, visz mindenkit a futószalag.

Szávai Géza ennek ellenére még hisz a mesékben, sőt, a regényekben is. Bár élete főművének gyermekét és unokáit tekinti, most egy vitatott könyvét, a Székely Jeruzsálemet mutatta be a szűkkörű hallgatóságnak, érdekes önéletrajzi jellegű részleteket olvasva fel belőle. Ezek alapján azok is, akik még nem olvasták, vagy talán nem is hallottak róla, bizonyára kedvet kapnak megismerni a Székelyföldön élő-élt, maroknyivá porlott zsidólelkiségi közösséget, a „zsidózókat” (és ez nem az, amire ma használják a kifejezést!), akikről az író személyes gyermekkori élményei alapján írt esszéregényt. Célja, hogy minél több nyelvre lefordítsák e művet, épp most készül francia változata, miután románul már kiadták – lettek is belőle viták, de legalább van miről.

A szerző nem szereti, ha a választott nép soraiba vágyó székelyek vallásának kialakulását kuriózumként kezelik mások, ám azok a mások, akik még ilyesmiről soha nem hallottak, spekulálnak, mint zsidó az üres boltban. Több dolgok vannak, mint tudjuk Shakespeare-től, de az emberi ismeretek lehetőségei végesek: nem mindenhez férünk hozzá, bár a lehetőség meglenne, de agyunk és időnk korlátozott, csakúgy, mint rövidke létünk. Tehát nem biztos, hogy egyetlen élet alatt mindenről tudomást szerzünk, néha még olyan dolgokról sem, amelyek mellett karnyújtásnyira élünk. A könyvek közelebb hoznak egymáshoz, de ugyanígy közelebb hoz a barátság, a hasonszőrűség, az ízlések – és néha a pofonok.

Debreczeni Éva

1. Bajna György:
   2011. november 3. 08:09

   Frappáns írás.
   Jó hasonlókat olvasni.
   Üdv. Bajna György