Rozs­nai, az öreg susz­ter bezárta apró műhelyét és el­in­dult a sar­ki kocsmába szokása sze­rint, hogy ebéd előtt meg­igyon egy stam­ped­li szíverősítőt. Nem volt ő része­ges, csak a meg­ko­pott szer­ve­ze­te és az öreg mo­tor a mell­kasában szükségét érez­te egy kis üzem­anyag­nak.
A cipész a kis­pi­a­con vágott ke­resztül, ahol he­ten­te kétszer meg szok­ta ven­ni az ebédjéhez szükséges élel­met is. Az utolsó stan­don, ahol régi szer­számo­kat, csap– al­katrésze­ket, és elsárgult Jókai köte­te­ket árult egy fickó, hir­te­len meg­tor­pant és erős szívdo­bogást ka­pott. Meglátta ugyan­is a virágvázát! Azt, ami­nek üveg­testébe szegfűk és fi­nom vo­nalú gir­lan­dok vol­tak csi­szol­va. Az öreg fel­emel­te a vázát, és észre­vet­te az alján a ci­rill betűket is.
– Hon­nan van ez a váza? – kérdez­te iz­ga­tot­tan.
– Egy gu­berálótól vet­tem, mint a legtöbb, még használható régi cuc­cot – mond­ta az árus. Ha kell, oda­adom magának 5 lejért.
Rozs­nai gyors számolásba kez­dett. 8 lej volt nála, ha meg­ve­szi a vázát, ak­kor dönte­nie kell, hogy a meg­ma­radt 3 le­jen egy deci vodkát iszik-e vagy ke­nye­ret vesz. De nem volt kétséges me­lyi­ket választ­ja, így azon­nal meg­vet­te a vázát és szin­te ro­han­va kacsázott egészen a kocsmáig, aho­va ki­ful­lad­va esett be és re­ked­ten kiáltot­ta: – Cim­borák, meg­van a Váza! – és ma­gas­ra emel­te a csil­logó üvegtárgyat, hogy min­den­ki lássa.
Ha­tal­mas örömuj­jongás tört ki, min­den­ki körülvet­te, iz­ga­tot­tan kiabáltak, egy­szer­re beszéltek, mint­ha az öreg azt mond­ta vol­na, hogy min­den­ki­nek fi­zet egy üveg italt. Mi­ran­da a pul­tosnő is kijött a söntés mögül, el­vet­te és csodálat­tal ta­po­gat­ta körbe az is­merős, rég nem látott tárgyat, aztán így kiáltott.
– Ez a váza ezentúl itt fog állni a leg­drágább ita­los üve­gek között és min­den évben, október ne­gye­dikén te­letöltöm vodkával és körbe­ad­juk a barátunk emlékére. – Az­zal el­he­lyez­te a vázát az ita­los üve­gek között, miközben meg­je­lent lel­ki sze­mei előtt Pet­rus­ka, a negy­ve­nes, sza­kadt bőrdzse­kis, törött orrú férfi, aki még fer­de orra el­lenére is jóképű volt. Va­la­mi kaján vagányság sugárzott belőle, ami min­den­kit magával ra­ga­dott. Szo­kat­lan fi­gu­ra volt. Foly­ton és elválaszt­ha­tat­la­nul egy virágvázával járkált, ami hol a válltáskájában, hol va­la­me­lyik zsebében la­pult. Szép, karcsú kis váza volt, üveg­testébe szegfűk és fi­nom vo­nalú gir­lan­dok vol­tak csi­szol­va, alján egy ci­rill betűs mo­nog­ram látszott. Méret­re is ke­cses volt, alig két és fél deci víz férhe­tett el ben­ne és pár szál virág.
S ha már szóba került a virág, azt is tud­ni kell, hogy ez a váza már nyolc éve nem látott virágot. És vi­zet is alig. Vi­szont látott vodkát. Jó so­kat és elég sűrűn. Pet­rus­ka ugyan­is csak­is ebből a vázából itta a napi vodkáját. Ott­hon is, a kocsmában is, és ha netán meghívta va­la­me­lyik barátja, ak­kor magával vit­te, hogy abból fo­gyasszon. Iszo­gatás közben iz­gal­mas történe­te­ket mesélt, ami­ket ol­va­sott vagy hal­lott va­la­kiktől, eset­leg vele es­tek meg. A vázája mi­att kész le­gendává vált. Ő volt a külvárosi kocs­ma cso­da­bo­ga­ra. Mi­ran­da, a pul­tosnő majd ha­nyatt esett ana­kidjén, ami­kor Pet­rus­ka új vendégként a söntéshez lépett, ki­vett a belső zsebéből egy virágvázát, le­tet­te a pult­ra és abba kért két deci vodkát. Azóta el­telt pár év és las­san min­den­ki meg­szok­ta a férfi hóbortját.
Azért so­kak ol­dalát fúrta a kíváncsiság, és meg is kérdezték tőle, hogy miért issza vázából a vodkát. De erre a kérdésre Pet­rus­ka csak annyit mon­dott: – Miért ne?
Néhányan a kocs­ma törzs­vendégei közül azt gyanították, hogy nincs ki a négy ke­re­ke. A barátai vi­szont ezt cáfolták, mondván, hogy inkább po­ha­ra nincs. Pet­rus­ka ugyan­is olyan szegény volt, hogy a nyári­konyhájában a stelázsin csak egy pléhdo­boz és két vaslábos mélázott a le­pat­tog­zott zománc alatt. A priccse fe­lett a fa­lon pe­dig négy rajz­szeg ta­rott fog­va egy főis­ko­lai dip­lomát, ami arról tan­us­ko­dott, hogy Pet­rus­ka 1989-ben elvégez­te az elekt­ro­tech­ni­kai sza­kot.
Az egyet­len értékes tárgy a lakásban csak a különös szépségű csi­szolt váza volt, amit a nagyapjától, Vas­zil­jev Pet­kovtól örökölt.
Le­het, hogy Pet­rus­ka nagy­zolásból itta ebből a vázából a vodkát, így hangsúly­oz­va, hogy az öregap­ja orosz ne­me­si család sar­ja volt, aki egy váradi ma­gyar virágárus lányt vett fe­leségül, a Pet­rus­ka későbbi nagy­anyját, közvet­lenül a máso­dik világháború után. De az sincs kizárva, hogy va­la­me­lyik ame­ri­kai film ih­let­te meg, ahol nagy, csi­szolt kristály­po­ha­rakból itták a whis­kyt a mil­li­o­mo­sok, és utánoz­ni akar­ta őket, azt képzel­ve, hogy ő egy nyu­gat­ra emigrált orosz gróf.
Ám az igazság más volt. Ez a lecsúszott, mun­kanélküli segélyből tengődő férfi úgy érez­te, hogy ha vázából issza a sze­szes italt, az megkülönbözte­ti a többi­ektől és mi­den­ki más fölé eme­li őt. Ez pe­dig na­gyon jó érzéssel töltötte el.
Mert ugye van­nak em­be­rek, akik tele te­továltatják a testüket, vagy ko­pasz­ra nyíratják a fejük egyik felét, mások zöldre fes­tik a ha­ju­kat vagy ka­rikát hor­da­nak az or­ruk­ban, hogy kitünje­nek társa­ik közül. Pet­rus­ka szerényebb volt. Ő csak vázából itta a vodkát.
Két éve már, hogy egy október ele­ji estén, ami­kor kissé il­lu­mináltan tar­tott ha­za­felé a kocsmából, a Körös-par­ton leütötték va­la­mi csa­vargók és el­lopták a válltáskáját. Na­gyon csodálkoz­hat­tak, ami­kor ki­nyi­tották, mert nem volt ben­ne más, csak egy pisz­kos törölközőbe csa­vart virágváza.
Pet­rus­ka betört fej­jel, kóvály­og­va és han­go­san zo­kog­va tet­te meg az utat hazáig. Haj­na­lig si­rat­ta a vázáját, ami úgy hozzánőtt mint öreg nénik­hez a macskájuk, vagy fához a gom­ba. Úgy érez­te, hogy le­szakították a karját, kitépték a szívét, el­lopták a lelkét, aztán ki­merülten ha­nyat­lott a priccs­re és kábult álom­ba zu­hant.
Látta magát frakk­ban, hófehér ing­ben, cso­kor­nyak­kendővel. Jobb karján egy gyönyörú estélyit­ruhás nő volt, bal kezében a váza, mint csi­szolt kristály­pohár, ami­ben meg­csil­lant a whis­ky. Halk zene szólt, ő le­tet­te a fehér da­maszt ab­rosszal terített asz­tal­ra az italát és táncra kérte a part­nernőjét. Mámo­ro­san ke­ringőztek, fo­rog­tak, körbe körbe, egy­re gyor­sab­ban, gyor­sab­ban, amíg a padló a pla­fon­ra nem került és ő le­zu­hant on­nan. Mi­kor két nap múlva rányi­tot­tak a cim­borái, a földön találták ájul­tan.
Miután kijött a kórházból már nem volt a régi. El­ma­radt a kocsmától, a barátaitól. Sen­ki­vel nem beszélt. Egész nap a várost járta, min­den nap benézett az an­tik bol­tok­ba, zálogházak­ba, az ócska­sort is végigjárta he­ten­te és ke­res­te a vázáját, de se­hol nem találta. Aztán egy na­pon bezárta maga után a nyári konyháját és eltűnt. Nem sok­kal ezután találtak a Körösben egy hullát, egy ha­sonló korú férfi te­temét, de soha nem bi­zo­nyo­so­dott be, hogy az Pet­rus­ka lett vol­na.
Páran még most is remény­ked­nek ab­ban, hogy egy szép na­pon újra be­top­pan a kocsmába, meg­pil­lant­ja a pol­con a vázáját, ami­nek majd na­gyon megörül, és ismét a régi, jókedű, vagány legény lesz, aki sze­re­ti vázából inni a vodkát, és közben ka­lan­dos történe­te­ket mesél.

Forrás: a szerző Kocs­ma­mesék című kötetéből. Várad Kiadó, 2018./ eirodalom.ro