Fodor Sándor: Székely János, a szőrösszívű

Lászlóffy Aladár még Napsugár belső-munkatárs korában, egy délelőtt, békés levélolvasás közben felcsattant:
– Nahát, ez a Székely János! – és hull az áldás mint a záporeső, galambszelíd barátunkra, aki akkoriban a versrovatot szerkesztette az Igaz Szónál.
Kányádi is, jómagam is igen szerettük Jánost. Ugyan mivel bánthatta meg Aladárt?
– Olvassátok el! Tessék!
Székely János Igaz Szó fejléces levele „Ali lelkem”-mel kezdődött és azzal folytatódott, hogy legutóbb küldött két versét sajnálattal visszaküldi „Ali lelkem”-nek, mert becsületszavára nem érti. Mindezt kedvesen, szinte bocsánatkérően írta.
– Biztos, hogy nem értette – jegyezte meg Kányádi.
– Épp ez a baj. Teljesen megvénült. Tessék, olvassátok el ti is.
Ideadja a verseket. Egyiket Kányádinak – a másikat nekem. Kányádi átvonul a magáéval a szomszéd szobába, én helyben olvasok és véleményemet tömötten („nem értem”) egy darabig papíron rögzítem. Aztán cserélünk Kányádival. A másodikat se értem. Bejön Kányádi.
– Ne haragudj Aladár, de ezek a versek…, na. Én se értem.
Odaadom Alinak a magam papírdarabkáját. Megnézi, sóhajt egyet – de nem bocsát meg Székely Jánosnak:
– Azért legalább az egyiket közölhette volna

Forrás: Fodor Sándor: Ki ez a… majdnem? Anekdoták, Pallas-Akadémiai, Csíkszereda, 2000