„A székely fia egy fuszulykás napon nagyobbat kívánt dörrenteni az apjánál. Kísérlete trottyba fúlt. Ebből tanulhatnál.” Páll Lajos korondi festőművész intelme az egyik árcsói vásáron (a vendéglői „szeparéban”)… Miess János – írói nevén Ritoók János (1935–1981) költő, műfordító, irodalomtörténész, szerkesztő – a jó barát Páll Lajos festőművész-költőt ritka találkozásaik egyikének örömére eperfa hordóban érlelt, aranyban sárgálló, hamisítatlan kolozsvári (azon kívül/belül: egerbegyi?) körtepálinkával tisztelte/kínálta meg. Egy-két, éppen ott lézengő kultúrritter is részesült a pompás, de méregerős itókából. Koccintás után Páll Lajos egyből fölhajtotta, és enyhén cuppantott. Az elismerés kalaplevételi jeleként kancsított is kicsit. Miess/Ritóók János is fölhajtotta, szem(üveg)e sem rebbent. Az egyik kultúrritter, mert hát ugyé izé, hoppáré, ő sem alábbvaló (ivásban!) „ezeknél”: akkorát gurgulázott, hogy mind ránéztek. Ugyanis roma útra futott a körtvélyszesz: köhögni, majd fuldokolni kezdett. Miess/Ritóók János határozottan hátba verte, majd vizespohárnyi (talán szejkei?) enyhén olajos ásványvizet itatott vele. A szegény pára kitántorgott a könnyebbülészeti helyiségbe, és ott némileg egy kicsit micsinált. Ellenben aztán viszont lassan rendbe-, helyre-, sőt: visszajött. No, akkor mondta Páll Lajos, a második pohárka körtepálinkát becsülve, kissé keresetlenebb szavakkal, egy bizonyos Domokosnak címezve, a tetőzeti tartalmat. Egyébként szófogadásilag teljesen fölöslegesen. Ugyanis Miess (Ritoók) János ennek az illetőnek másodszorra már nem töltött a kis mázas korondi csuporkába. Féltjük a nadrágját, indokolta kissé zavartan; és hát a szeparén kívül álló tácsogók számára: kvázi érthetetlenül. Sőt fel sem foghatóan.