(Epizódok a Siklósi Szandzsák történetéből)

II.

Rozália

A gyűdi hegyoldal szüretre készülődött. A perzselő nyarat szelíd, napsütéses ősz követte, a hegy déli oldalára ültetett szőlőkben mézédesre értek a fürtök. A hajnalok már ködösek voltak a völgyben, ideje volt a szüretnek. Rókák, seregélyek, darazsak pusztították az édes termést, a falu öregei kiköltöztek a hegyre, éjszakánként nagy tüzeket gyújtottak, hogy távoltartsák a vadakat, nappal pedig hatalmas kereplőket csattogtattak, hogy elriasszák a falánk seregélycsapatokat. „Csak azért, hogy legyen mit innia a Zsebesnek!” – mondogatták keserű humorral. De minden gazdának volt valahol az erdő mélyén, valamelyik vízmosás falába vágva titkos pincéje, amiről még a szomszéd sem tudott, s az édes must egy része az éjszaka leple alatt oda vándorolt. A termés nagyobb hányada Dzsebesnek jut, de nem számít gazdának az, aki nem tudja a sógort-komát alkalomadtán egy kis saját terméssel megkínálni.

Az Úristen bizonyára jókedvében teremtette a gyűdi hegyoldalt, mert olyan csodálatosképpen emelkedik a hegy a falu fölé, hogy a szőlejében szorgoskodó gazda hazalát a portájára, a hegy aljában meglapuló falucska karnyújtásnyira látszik, követhető minden mozgás a zsuppfedelek között. Viszont ide fölkapaszkodni igencsak tüdőpróbáló vállalkozás. Máté s az öreg Gyűdi gyalogosan baktatnak a szurdokban a szekér mögött, ezzel is könnyítve a lovacska terhén, nagy dézsa vizet szállítanak a hordók mosásához. A meredek emelkedő megizzaszt lovat és embert. A pince elé fordulva megállnak, Máté megveregeti az állat nyakát, s pokrócot dob csatakos hátára.

A pincéből előhozta a sziklakő formájú szódát, fejszével lepattintott belőle egy öklömnyi darabot, és egy lapos kövön a fejsze fokával porrá törte. Addig az öreg körbejárta az ízeket, le-lecsippentett egy szemet a kínálkozó fürtökből, és folyamatosan pörgette a kereplőt.

Amíg a kondérban fölforrt a víz, szalonnát sütöttek a parázson, vöröshagymával ették. A munkán szépen megosztoztak, Máté emelgette, görgette, mosta, öblítette a hordókat, az öreg meghúzta az abroncsokat, beleszagolt mindegyik hordóba, s a nem megfelelően illatozókat újraforrázásra rendelte. Minden hordóba beleégetve Dzsebes bég címere, egy janicsárturbán, jelképezve azt az utat, amelyen a bég a legalacsonyabb sorból felküzdötte magát, s egy sorszám, amellyel az adószedő számon tartja, hogy egy-egy gazdának hány hordója van. Szigorú az ellenőrzés, a szüret idejét is be kell jelenteni, olyankor megjelenik egy katona, fölmérni, hogy mennyi a must.

– Nézze csak, apámuram! – mutatott egyszerre Máté a falu irányába. – Vajon mit akar a török?

Az öreg elnézett a kinyújtott kéz irányába, két lovas törököt látott, a harmadik kasos szekéren ült a ponyva alatt, ostorával időnként rácsapva a lustán cammogó igásra.

– Nem tudhatom, mit akarnak – mormogta maga elé -, hiszen a héten már voltak egyszer. Hogy kifogyott volna a Zsebes bora, azt nem hiszem, a vár pincéjében százszámra állnak a hordók, hogy fulladna belé, itt meg csak három-négy hét múlva lesz újbor. Talán mustot akarnak vinni az ágyasoknak.

Amíg így félhangosan találgatott, addig a kis török csapat végigporoszkált a falu egyetlen utcáján, és pontosan a Gyűdi-porta előtt állapodott meg.

– Látja, apámuram?

– Látom, fiam. Oda ugyan hiába mennek, mi itt vagyunk, Rozáli meg szüretelni van Túroséknál.

– Mi a fene kell már megint ezeknek!? – tört ki Mátéból az indulat.

– Majd megtudjuk – mondta az öreg, mert tisztán látható volt, hogy a szomszédos porta lakói megfelelő felvilágosítással igazítják útba a törököket, és azok nekiveselkednek a hegyi kaptatónak. – Idejönnek – szólt az öreg, s követte szemével a színes kis emberhangyákat, ahogy konok, egyhangú lassúsággal kapaszkodnak a hegy meredek útján. Ahol a dűlőutak elágaztak, a törökök jobbra fordultak.

– Mégsem ide jönnek! – lepődött meg az öreg.

– Rozáli kell nekik! Rozáliért jöttek! – döbbent az igazságra Máté. – De ezt már nem tűröm! – Ujjai kifehéredtek, indulatában úgy megszorította a kisbaltát, amivel a gallyakat aprította a tűzre. Rozálival már jegyet is váltottak, karácsonykor szándékoztak egybekelni, már apámuram-fiamozták egymást az öreg Gyűdivel. Máté úgy gondolta, hogy véget ért az ifjúsága, ideje megállapodni, családot alapítani, házat építeni, élni családban, ahogy lehet, ahogy mások. És ezt a reménységes jövőt rongálja szét a Zsebes önkénye… Ütni, vágni, gyilkolni szeretett volna, miközben a tehetetlenség érzése hatalmasodott el rajta. Mit tehet itt egyetlen ember?

– El is téveszthették az utat… – szólt az öreg szájával a remény, miközben belül szűkölve érezte, hogy Máténak van igaza. Valóságos istencsapása egy ilyen szép leány! Fölnevelte anya nélkül, kislány korában egyszer elcsalták az emberkereskedők, de ő még idejében észrevette, föllármázta a falut, villákkal, botokkal fogták körül az iszkoló kufárokat, s visszaszerezték a kisleányt, aki még mindig rágcsálta az ujjai közé ragadt törökmézet… Most meg a Zsebes vetett rá szemet!

– A kőbányán át megelőzöm őket! – kiáltotta Máté. Kezében a kisbaltával nekilódult az erdőnek a kőbánya szakadéka felé, amelynek túloldalán volt a Túrosék szőlője, ahol most a fél falu szüretelt.

– Nehogy valami bolondságot művelj! – szólt utána az öreg, bár maga sem tudta volna megmondani, hogy ebben a helyzetben milyen az okos viselkedés, és mi a bolondság, mi rontja még tovább az elviselhetetlent. Mert Dzsebes bég hatalmas úr, háta mögött ott az egész török birodalom, nem lehet neki ellentmondani, csak mint a fű, meghajolni az akarata előtt, s utána felegyenesedni, ha nagyon meg nem taposott. Csak így lehet túlélni.

A kőbánya hatalmas sebként éktelenkedett a hegy oldalában, már az ókorban, a rómaiak megkezdték az értékes, márványhoz hasonló mészkő kitermelését, s előszeretettel burkolták fürdőiket, villáikat az innen származó kőlapokkal. Az évszázadok tovább harapdálták a hegyoldal sebét, szakadékosan meredek falak között dolgoztak a messzi Itáliából érkezett mesteremberek, s csengő aranyakkal fizettek bérletet a mindenkori tulajdonosnak, most éppen a Török Birodalomnak. Az ősi időktől változatlan technikával és változatlan eszközökkel művelték a bányát, nagy darabokat feszegettek le a sziklafalból, ezeket lapokra fűrészelték, fényesre csiszolták, s elszállították gazdagabb vidékékre, ahol paloták épültek, s megfizették az effajta fényűzést. Máté szélvészként rohant le a nyaktörő meredeken, porzott a szikla a lába nyomán, és mókusként szaladt föl a szinte függőleges túlsó oldalon. Tenyere sebektől vérzett, a szederindák megszaggatták ruháját, lába alól kőlavinákban szakadt a sziklafal, nem törődött semmivel, nem volt veszteni való ideje.

Bármennyire rohant, nem tudta megelőzni a törököket. Egyszerre érkeztek a Túrosék szőlejébe, a török a dűlőúton, ahonnan be kellett hajtani a szekeret a pincelyuk előtt kialakított téres udvarra, Máté a szakadék szélén növő bokrok közül surrant a tőkék közé. Annyi szerencséje s előnye volt, hogy a szüretelők éppen ezt az oldalt szedték. Kétrét hajolva osont tőkétől tőkéig, míg meg nem látta Rozálit. Akkor halkan füttyögve utánozta a rigó hangját, ezzel a jellel hívta ki az apai házból is, amikor sürgős beszéde volt vele, mert bizony sokáig nem nézte jó szemmel az öreg Gyűdi a lánya körül legyeskedő Mátét. Öreg legénynek tartotta, aki világot látott, tudományokba szagolt, katonáskodott, nem való az ilyen családapának, mert egyszer csak megpezsdül megint a vére, aztán nekivág a vakvilágnak, nem tűri az ilyen hosszasan a nyomorúságot. Meg a falubeli vénasszonyok is telebeszélték a fejét, hogy az ilyen szép lánynak magasabbra kell tekintenie, nem kell paraszthoz adnia magát, amikor mesterné vagy úrasszony is lehet belőle. És ki nem akarja a gyereke javát?

Rozália szerette a szüretet, a dereka könnyen hajlott, nem fárasztotta az egész napos robot. Nem is volt ez neki munka, inkább társaság, vidámság, kacagás, dalolás az őszi napsütésben. A pince felől valami erőszakos zaj támadt, már éppen fel akart egyenesedni, hogy megnézze, mi történt, amikor meghallotta a rigófüttyöt. Máté ott lapult a barázdában néhány lépésnyire. Már vette a lélegzetet, hogy felsikít örömteli meglepetésében, amikor Máté mellette termett, kezét a szájára tapasztotta, s húzta magával a szakadék felé. Magyarázkodásra nem volt idő.

– Gyere, gyere, csendesen – súgta közben -, fogadj szót, menekülni kell. A török téged akar elvinni. És húzta, vonszolta magával Rozálit, akinek hirtelen minden erő kiment a tagjaiból. Egy pillanat alatt úgy eltűntek, hogy még a szüretelők sem tudták, hová lett Rozáli, hiszen velük énekelt még egy perccel azelőtt.

A hegyről nézték végig, ahogy a fölhergelődött törökök csóvát vetnek a Gyűdi-porta zsúpfedelére, és ordítva- lövöldözve közlik a falu lakosságával, hogy másnap megint eljönnek Rozáliáért, és ha nem kerítik elő, fölégetik az egész falut. Az öreg Gyűdi arcán csorogtak a könnyek: – Mi lesz velem?! Hová legyek öregségemre? Én innen nem bírok elmenni. Én itt éltem le az egész életem! Nekem ez a szőlő maradt, az éves munkám… Ezt nem hagyhatom itt!

– Értse meg – mondta Rozáli -, megölik, ha ittfogják.

– Én pedig innen nem megyek sehová! – mondta az öreg, és egy szőlőkaróba kapaszkodva mutatta, hogy nincs az az erő, amely őt innen élve elvinné.

*

E ponton a történet hangulatához nagyszerűen illik a Ghymes együttes Bazsarózsa című száma, amelyet meghallgatva, eltöprenghetünk azon, ami…

http://www.youtube.com/watch?v=ptEGHwciVGQ&feature=player_embedded

…következik:

III.

Egyedül hit által

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ