Malacka kezét fogta, jobbal a balt. Ahogy a nyugalom megszállta őket, érezte társa szívverését.
A napot nézték, megjelent az a távolban két sor felhő között. Hosszú tél után először.
Malacka mondani akart valamit, de ő leintette. Hogy ne zavarják meg szavakkal a csendet, a nyugalmat, az áhítatot. Vadmalac töprengett egy ideig, minek is nevezze? A szent, szentség tőlük távol állt, a boldogság valahogy nem illett oda.
Zavarta, hogy ezzel is megbontja a pillanat szépségét, hát lemondott a további keresgélésről.
Úgy gondolta, hogy minél kevesebbet törődnek mással, annál több van abból, amit megnevezni talán nem lehet, s nem is érdemes.
Hanem akkor hazajött Kismalac, köszönt, beszámolt az általa látottakról, továbbá: sokallta a szülői csendet.
”Ő még igen fiatal – gondolta Vadmalac –, nem érti.”