Fodor Sándor: Szabó Gyula – mint szurkoló

Életemnek egyik legkellemetlenebb, idegeimet ugyancsak próbára tévő incidensébe 1968-ban csöppentem, a megyésítéskor. A sajtó közölte az ország térképét, benne az újonnan létesítendő megyékkel és megyeszékhelyekkel. Minthogy Hargita megye székhelyéül a szülőfalumat is magába foglaló várost jelölték ki, mint odavalósitól, az Utunk tőlem kért írást megyeszékhellyé előlépő városkámról. Tudva, milyen áldatlan, nem mindig színvonalas versengés folyt a székelyföldi városkák között, igyekeztem szerényen írni, tán némi öngúnnyal is, hogy ne keltsek ellenérzést a testvérvárosokban, természetesen örömmel üdvözölve a rajoni székhely új státusát. Időközben azonban az eredeti elképzelés megváltozott.
Valakik túlzottnak találták a nagy, az erős székely megyét. Cikkemet lobogtatva (persze anélkül hogy felolvasták volna) közölték szülővárosomban, hogy mégsem lehet megyeszékhely, mert „nem érdemli meg” és „a maguk írója is ezt mondja”.
Nosza, jöttek a gyalázkodó telefonhívások-levelek. Még a legjobb barátaim között is volt, aki gyalázóimnak adott igazat, még ő is rátett egy lapáttal, látva, mennyire gyötör a dolog.
Nem úgy az egyébként „rivális”, Küküllő-vidéki Szabó Gyula.
Amikor végül kiderült, hogy városom mégis megyeközpont lesz, telefonált nekem:
– Sándor, – mondta – gratulálok!
– Nekem? Ugyan mihez?
– Nézd, – mondta – nekem olyan mindegy volt, hogy melyik város lesz a megyeszékhely. Én az egészben már csak neked drukkoltam!

Forrás: Fodor Sándor: Ki ez a… majdnem? Anekdoták, Pallas-Akadémiai, Csíkszereda, 2000