Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

L.I. Lázár: Rejtőző kavicsok

(Móra Könyvkiadó, Budapest, 2012, Szerkesztő: Merényi Ágnes, A borítón Vészabó Noémi festménye)

Képzeljünk el könyvet, amelyet olvasnivalóként a fiatalok magukkal cipelnek a világ valamennyi kontinensére, ott valamelyik országban lefényképezik a hely jellegzetességével együtt, majd a fotókat feltöltik a közösségi média bármelyik világhálós felületére. Amennyiben a Harry Potterek is így terjedtek volna, manapság nem is látnánk mást a Facebookon, vagy az Instán, ahogy a fiatalok nevezik. Azonban a „kavicsok” is megtették a magukét. Ötvenhét országból érkezett visszajelzés, sőt a karibi térség valamennyi szigetéről is, márpedig széttöredezett szárazföld darabok akadnak ott szép számmal. Az ötlet minden bizonnyal az ifjúsági regény szerzőjének, Lázár Ildikónak (1970) a fejéből pattant ki, mert a Gyergyószentmiklósról származó írónő családja közvetlenül a romániai rendszerváltás után telepedett ki Budapestre, ő pedig elvégezte az akkor éppen divatos újságíró iskolák egyikét, és nem is eredménytelenül. Sokfele dolgozott az audiovizuális médiában, de különösképpen a sportnál kötött ki, és ott is olyan sportágaknál, amelyek világversenyekre vezették a magyarországi csapatokat vagy sportolókat. De nem csupán riporterkedett, közvetített, hanem tanárkodása mellett az ezredforduló után többször is rábízták a nagy budapesti világversenyek médiakommunikációjának  irányítását. Örök szerelmétől, az írástól azonban nem is tudott és nem is akart szabadulni, ott érzi igazán jól magát. A Rejtőző kavicsok voltaképpen huszonegyedik századi, középiskolás kamaszlelkek korrajza, és igazi nyelvi bravúr egy Székelyföldön érettségizett kislány számára, hogy képes volt beilleszkedni a mai budapesti nyelvjárásokba, azokba a szófordulatokba, amelyeket már a mi székely fiataljaink is nehezen tudnak követni. Kamasz-lektűr – talán így lehetne a legjobban megfogalmazni ennek a könyvnek a műfaját, amely mifelénk, Erdélyben ugyancsak ritkaságszámba megy, és ezért is ragaszkodott annyira, hogy megjelenése után szülővárosában és egykori gyergyói iskolájában is bemutassa. A könyv ugyanabban az esztendőben még több székelyföldi városba is eljutott. Én, sajnos már nem kavicsként, hanem jókora zsögödi szikladarabként, magam is közreműködtem, hogy a kötet és szerzője újból hazataláljon, ezért a dedikáció. A kavicsok azonban nem szálltak a mélybe, a tavaly, újabb két kötetben, a folytatások is megjelentek. És mint ahogyan a kamaszkor a maga érzelmi viharaival, világmegváltó hangulataival, a felnőtté válás megannyi útkeresésével, lázadásaival és beilleszkedési képességeivel vagy képtelenségeivel minden újabb nemzedék sajátja, ugyanígy találják meg a hármas művésznevű szerző, egykori gyergyói Figurás színművész férje után viszont Kolozsi Ildikónak nevezett tanárnő regényei az újabb közönséget.

A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:

Székedi Ferenc dedikált könyvei