Udvaros Dorottya és Földes Eszter ragyogtak a VII. ZAlaegerszegi KOrtárs MŰVÉSZETI FESZTIVÁL nyitó előadásán.
Volt olyan szerencsém, hogy megnézhettem. Nem esett az eső, nem volt meleg, a lehető legkellemesebb éghajlat alatt láthattuk ezt a nem igazán nyári darabot. Két szereplős, cirka másfél-két óra. Tömény dráma. Sziporkázóan elmés, éles eszű-nyelvű ápolónővel (Udvaros) és kellően felkészült, tanult, de labilis fiatal lánnyal (Földes), akiről kiderül, hogy már nem is annyira az, nemsokára anya lesz. És a saját anyját jött meglátogatni az öregek otthonában.
Nem tudom, játsszák-e még valahol, de én örülök, hogy láthattam ezt az érett, kettős játékot, amit Csábi Anna segítségével felraktak a színpadra. Az előadást két műből fércelték össze, csak kicsit kellett erőlködni, hogy értsük. Udvaros Dorottya volt a ravasz, minden hájjal megkent dörzsölt figura, az idősebb színész jogán, de saját kiemelkedő képességei révén is. Földes Eszter a nyomában lépked, a látottak szerint jó eséllyel utolérheti.
Magvas gondolkodni valóval kínáltak bennünket így nyár elejére. Talán így a jó. Most van, lesz időnk elmélkedni a látottak-hallottakon.
A lány színésznő anyjához jön, látogatóba, kellő kelletlenséggel, az ápolónő pedig mélyen átérzi, felül is bírálja, ki is vesézi annak lelkiállapotát – sőt, elmegy a pszichológiai-pszichiátriai elemzés végső határáig beszélgetésük közben. A téma a színészcsemete sorsa, ami úgy tűnik – folytonos, ismétlődő, abbahagyhatatlan…
Érdemes megnézni az előadást. Jócskán lesznek kérdéseink.
Mint például:

Miért tartja fontosnak megírni a legjelentéktelenebb apróságokat? Hogy ebből kiderül valami? A viszonyhálók? Például? Milyen helyzet, mikor, ki, mit, miért…? Ha nem érdekel az az ember, semmi értelme. Leírni a történetet, vagy a savanyújóskák életét? Valamitől savanyú, mitől, ez érdekes esetleg, hogy te ne légy majd savanyú. Hogy elkerüld. Én is vezettem naplót, sokáig – de csak engem érdekelt kb. 30 év múlva. Később már ennek sincs jelentősége. Uniformizálódunk. Bár mindenki saját, külön, eredeti példány – mindenki mégsem tarthat számot érdeklődésre. Mert érdektelen. Vagy poros. Vagy büdös. Vagy motyogós. Esetleg idegesítő.

Az utolsó tűzijáték a Bethlen Téri Színház és a Manna produkciója – Jens Christian Grøndahl és Alex Broun művei alapján
Játsszák: Földes Eszter és Udvaros Dorottya. Díszlet: Ébner Aletta. Jelmez: Lokodi Aletta. Látványtervező mentor: Albert Alpár. Zene: ConstantinCoada. Fényterv: Budai Géza. Rendezőasszisztens: Fazekas Anna. Produkciós vezető: Gáspár Anna. Mentorrendező: Jordán Tamás. Rendezte: Csábi Anna.
Bethlen Téri Színház, 2019. január 8.

Előadás előtt két esetlen ú.n. fesztiválnyitógató. Ma mindent fesztiválnak neveznek. Nincs jelentősége már. Súlya sincs. De a bemondó fiatal nő csak Udvarost említi, hogy itt van. Holott ketten jöttek. Csak. Nem fáradt volna bele kimondani még egy nevet. De az nem számít, nem húzó név, mint az Udvarosé. Kiütközik a sznobság. A közönség is a megszokott színházba járó, bennfentes, jólfésült, modernül öreg és kopottasan vagány… Ez a korosztály az én korosztályom. Megelégedetten nyugtázhatták, amit hallanak, azt beszélik ők is. Semmi felhorkanás. Részemről sem. Mert az olyan képmutató lenne. Pedig nem az.
Udvaros – kitűnő színésznő – élvezettel ecsetelte a nemi erőszak legapróbb fizikai részleteit, nevén nevezve mindent. Mellettem nyugtalanul fészkelődött, akit magammal hívtam az előadásra. A művésznő fölényes szakmai tudással állította színpadra a kegyetlenül racionális, tiszta fejű, hideg gondozónő enyhén perverz szadizmusát.
Földes Eszter a haldokló színésznő lányát alakította, potenciálisan minden benne volt, amit ez a szerep kívánt. Tapasztalatlanabb, de kétségtelen drámai megjelenítő ereje.
A szöveg időnként ocsmány. Udvarosnak mégis sikerült olyan régióba emelni, ahol még éppen elviselhető. Eltartotta magától, a szereptől, tőlünk is. Különleges képesség. Bár nagyon halk volt mindkét színész. Szabadtér, akusztika nincs, a mikrofont másra használták, rendezői utasításra vették kezükbe olykor, néha akkor is mikrofonhangot hallottunk, amikor nem beszéltek kimondottan bele, rendezői elképzelés szerint. Azt viszont érezniük illett volna, hogy itt hangosabban kell beszélni – és nem azért, mert süket vagyok. Az előadásról különben értő, elemző kritikát írt Turbuly Lilla: ( https://kutszelistilus.hu/szinhaz/kritika/617-turbuly-lilla-szinesznok-es-anyak )
A vonaton írtam ezeket a sorokat, mikor mellém ült egy fiatalember, pedig még lett volna velem szemben négy üres hely. Persze, mert menetirányban ültem. Abbahagytam az írást. Hirtelen bevillant, hogy néz ki, hogy ilyesmikről írok.
Most folytatom. Sokkal könnyebb így írni, mint ahogy általában állok hozzá. Csak írom, ami jön. Flow, ahogy ma mondják. Maholnap tényleg nem értünk magyarul.
Az előadás két darab összeötvözése, de ez már nem lényeges, ahogy már semminek nem muszáj egyben maradnia, hozzá lehet csapni, elvenni, kiemelni belőle – nem számít, csak történjen valami új a színpadon.

Ezzel párhuzamosan olvasom Jordán Tamás életrajzi könyvét: Hátrametszés, – ez a könyve van eddig – és konstatálom, az élet szeletei úgy haladnak el az ember mellett, ahogy meg van írva. Szombathely itt van mellettem, mégsem voltam ott előadást nézni csak egyszer. Pedig hallottam, tudtunk Jordán Tamás új színházáról, még rokonszenves is volt – nekem – de nem mentünk, kényelemből. De annyira nem is érdekelt. Kiestem a színházból, meg is utáltam a képmutatását. Igazit pedig az életben kellene élni, de ez veszélyes itt is. A színház hátrébb csúszott a ranglétrán, csak mikor utánam nyúlt saját színházi múltam, kezdett újra, már másképp érdekelni. Ami fogva tartott, annak lanyhult a szorítása. Isten kiengedett volna a markából? Nem tudom. A színház és vele az e földi élet visszakúszott az életembe. Kimaradt ugyan bő két évtized, – hébe-hóba zalaegerszegi színházi látogatásokkal, világi irodalmat olvasások nélkül – de nem veszítettem sokat. Csupán infó-hiányos lettem, a lényeg ugyanaz. Besűrűsödtek a dolgok irodalomban, színházban – ennyi történt. A rohanó idő gyömöszöli egybe a nem összetartozó dolgokat. Vagy összetartoznak? Ami elenyészik? Ebből halászott ki merítőhálójával az Úr, mondhat bárki bármit. Kiválogatta és visszadobta, ami használhatatlan. Vagy, ami használható még valamire. Nem tudom. A gyalomban minden a legfontosabbnak érzi magát. És gyúródik.
Jelen esetben Udvaros és Földes szereplésével a gyengébb nem anyai-gyermeki-családi kapcsolatok asztalán. Most már bátrak vagyunk és kivesézünk mindent. Megmutatjuk milyen a trágárság női nyelvezete. A félrement, elbaltázott élet női szemmel. A káröröm, az ismeret, a tehetetlenség, a belenyugvás, a lázadás, a kitörni igyekezet, az ismétlés elkerülhetetlensége, a te is így folytatod felismerése és utálata.
Jordán Tamás kezdeményezéseivel új, még nagyobb szeletet kanyarított magának a művészi életből. Szélesebbre nyitotta azokat a kapukat, beölelte az Egyetemi Színpaddal a játszani szeretőket, a lehetőségeket kitárta széttárva karjait, szívét – nemcsak képletesen. Könyve összegzés életéről, bemutatja, mi az, amiből kimaradtam, ahova lett volna esélyem bekerülni, de visszafogott a saját családom érdekében fogadott hűség, ami végül nem oldott meg semmit. Ahogy az ő családi élete is széttöredezett, vagy kiszélesedett, attól függően, milyen szögből nézzük, a végén a pedig megnyugtató Valaki, akihez némán is fohászkodunk. Ezzel letudjuk ezt a részt. Miközben ez az elveszettség visz erre-arra, a megmagyarázhatatlan hiány lendülete görget az úton jobbra-balra. Egyik igyekezet kioltja a másikat, egyik pálya módosítja a másikat. Néha karambolozunk. Szétválnak, összefutnak életek, sorsok – gabalyodik a világ. Egy ideig elvagyunk benne, de a végén ki szeretnénk bogozni, megkeresni a rendszert az összekuszálódásban. A legmeghatározóbb felismeréseket megkapjuk fiatalon. Az élet egy nagy massza, tudtam ezt húszévesen már. A nagy bumm veszélyét is érzékeltem. Csak az utakra gurítást nem szabályozhattam. Mikor már rajta voltam jártam az út természete szerint. Mindennek mi értelme?
Amit Az utolsó tűzijáték című előadás képvisel, vagy amit a Hátrametszés címe sugall, mind ugyanarról szólnak. A világunk szétdaraboltságát láthatom a nagy demokráciában, amiről Jordán könyve számol be életpályájának megírásával. Kiszélesednek a hatósugaraink. Gyakorlatilag mindent mindenkinek ki lehet próbálni. Elmúlt a nagy szenzációk, nagy sikerek ideje, sok van, mindenfelé van, mindenki bezsebelheti a magáét. Szimpátiák mentén szerveződünk vagy különülünk el egymástól. Szövevényesebb a világ arca. Vannak világító csillagok, melyek fényesebben ragyognak. Nekem most Udvaros játéka, és Jordán Tamás szervező-, bátor kísérletező kedve. Amit megvalósítottak most másodlagos, a lényeg, ahogyan az életükhöz hozzáálltak. Minden lehetséges annak, aki hisz – mondja az ige. Ilyen értelemben példák lehetnek. Például.

Nászta Katalin