Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Szőcs Géza: Ki cserélte el a népet?

Színjáték 15 felvonásban, vagy egy felvonásban, 15 jelenetben vagy 1015 évben szünet és megszakítás nélkül.

(Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1996, Borító: ifj. Feszt László, Tipográfia: Kósa Csilla)

Minthogy a kolibri nem őshonos magyar madár, nem vagyok benne biztos, ha ma adnának nevet a Budapesti Ifjúsági- és Gyermekszínháznak, nem keresztelnék-e inkább valami másnak. No de hát, amikor Szőcs Géza (1953) a színház kérésére megírta és összeollózta ezt a szokatlan műfajú darabját, akkor már négy esztendeje működött a mindig is merészen kísérletező társulat, és egy ezredévnyi esztendő nem szokványos összefoglalásához remekül megtalálták a bármiféle műfaj, foglalkozás vagy tisztség keretébe csak nehezen belegyömöszölhető szerzőt.
Amikor megismertem, az RMDSZ főtitkáraként és szenátoraként mondta a politikai fogalomhasználatban a másokétól mindig eltérő beszédeit, neki nem kellett leszoknia az 1989 előtti romániai közéleti fanyelvről, mert soha nem is használta. Mint ahogyan a nyakkendő kötéssel sem sokat bajlódhatott, mert rendszeresen csokornyakkendőt viselt, akárcsak Corneliu Coposu vagy Ion Diaconescu, a nagy román parlamenti visszatérők. De sújtásos, paszományos ruhában sem láttam soha, inkább amolyan kereknyakú, kozák ingben feszített, még akkor is, amikor Magyarországon jelentős állami tisztségeket töltött be. Majd minden műfajban, rengeteg szépirodalmat írt, mindvégig kitartva soha nem szokványos, következetesen megújuló stílusa mellett, amelyet jobb híján avantgárdnak, vagy neoavantgárdnak nevezhetünk. Politikai tisztségei ellenére megőrizte önállóan gondolkodó, értelmiségi státuszát, nem véletlenül ő volt az egyetlen a magyarországi hivatalosságok közül, aki nyilvánosan is elmondta rosszalló véleményét a Népszabadság felszámolásáról. Talán azért, mert maga is egész életében közel állt a médiához: már kolozsvári egyetemista korában diáklapot szerkesztett, a nyolcvanas évek elejének erdélyi szamizdat kiadványa, az Ellenpontok ott marad a sajtótörténelemben, mint a romániai rendszerváltás előkészítője, dolgozott Svájcban és Budapesten a Szabad Európa Rádiónak, majd a romániai rendszerváltás utáni erdélyi magyar újságdömpingben több lapot, folyóiratot is alapított, egykori könyvkiadókat támasztott fel, és szerepet játszott több olyan magyarországi médiaintézmény, mint például a Duna TV igazgató tanácsában, amelyek akkor még az önállóság útját járták. A Prima Primissima kivételével minden magyarországi irodalmi dijat megkapott, de nem fukarkodott a kitüntetésekkel a Román Írószövetség sem, több magas rangú európai elismeréséről nem is beszélve. Sok nyilatkozatát, interjúját olvastam. Soha nem fogalmazott közhelyekben, soha nem ismételgetett úgymond irányt mutató mondatokat, teljes bekezdéseket, amint az a mai magyarországi közéletben évszaktól függetlenül úgy terjed, mint a tavaszi influenza, hanem mindig a maga gondolatait összegezte, nem hajolva el bármiféle úgymond kényes téma elől. Talán ez is magyarázza, hogy manapság már nem esik annyira rá a reflektorfény. De az életmű önmagától is világít.

A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:

Székedi Ferenc dedikált könyvei