Fodor Sándor: A kiválasztott

Én voltam az – és Méliusz József választott ki. Hetvenben-hetvenegyben történt: tanácsülésen voltam a fővárosban, az írószövetségnél. Javában folyt a vita – nem tudom már, miről –, amikor egy tisztviselőnő bejön a terembe és kihívja akkori alelnökünket, Méliusz Józsefet. Mással is előfordult már ilyesmi – bizonyára a telefonhoz hívják. Nemsokára visszajön a terembe Méliusz, de nem ül vissza helyére, hanem körülnéz, mintha keresne valakit, majd rajtam akad meg a tekintete és int, mennék vele. Az előcsarnokban arra kér, kísérjem el az Athénée Palace-ba, üstöllést jön értünk a Mercedes, megkérték, vigye magával egyik kollégáját is, interjút kellene adni a nyugat-német televíziónak. Van kedvem?
Már hogyne lett volna. És – minek tagadnám? A hiúságomat is legyezgette egy kicsit. Bár nem értettem miért nem titkárunkat, Szász Jánost hívja, aki jobban tud nálam németül, de hát Istenem, én is tudogatok valamennyire – és már a lépcsőn lefelé menet fogalmaztam a bevezető mondatomat, ami valahogy így kezdődött volna: „Geehrte Zuschauer!” (Tisztelt nézők!) – elvégre idegenek lévén, nem szólíthatom őket kedves, vagy éppen szeretett nézőimnek. És mondok nekik majd egyet-mást, amitől meglepődnek, hadd lássák azok a tehéntúrós gombócok: bennünket se a falvédőről vakartak le. Előre elveztem, mint néznek majd össze a képernyő, a tévékészülékeik előtt: „Ugyan ki lehet ez az okos külföldi író?” Persze, nem ártana nagyjából tájékozódni, miről beszélünk majd az interjuhásszal, de majd csak feltalálom magam.
A fehér Mercedes pillanatok alatt elringatott a néhány száz méternyire lévő Athénée-ig. Már vártak. A nyugatnémet tévé embere kedvesen leültetett bennünket egy asztalhoz, megkért, rendeljünk, ami jólesik – természetesen vendégeik vagyunk – és érezzük magunkat jól. Mi, egy-egy kávét rendeltünk. Vendéglátónk térült-fordult, közben reflektorokat állítottak mellénk, megvilágítottak vele, felszólítottak, beszélgessünk egymással, mintha senki se lenne körülöttünk. Méliusz tényleg csevegni kezdett, én meg úgy tettem, mintha figyelnék rá – de ki a fene tud odafigyelni, miközben fülébe berreg a tévékamera, mert közben filmeztek bennünket és a reflektorok fényét is ránk irányították. No, ez így ment két- vagy három percig (el ne felejtsem: „Geehrte Zuschauer!”), mialatt idegességemben felhörpintettem a kávémat. Mégiscsak kellemetlen, hogy az ember néhány pillanat múlva egy nagy európai nemzet számára nyilatkozik – de még nem tudja, miről. Aztán előre lépett a német uraság és megkérte, mondana valamit Méliusz József a…
És Méliusz mondott. Most már nem nekem beszélt, a kamera felé fordult. Okosan, bátran szólt a romániai magyar művelődési életről, irodalmunkról, színházainkról. Most már értettem: nekem bizonyára a gyermekeknek szánt irodalomról kell beszélnem! Megvan. Azzal kezdem majd, hogy Wilhelm Buschról, a „nevető filozófus”-ról írtam államvizsga dolgozatomat, akit nyolc évesek – és kilencven évesek egyaránt szívesen olvasnak… Persze, arra is gondolnom kell, hátha vendéglátónk azt kérdi tőlem, mi a véleményem az imént elhangzottakról.
Ez esetben azzal kezdem a válaszomat, hogy tisztelt nézőim, éppen arról beszélgettünk az én Méliusz József pályatársammal és alelnökömmel… és mondok néhány szót erőteljesen virágzó képzőművészeti életünkről is, amiről Méliusz nem beszélt.
De nem kérdeztek tőlem – semmit.
Semmit az égvilágon. Amint Méliusz befejezte mondókáját, a barátságos úriember meghajolt, megköszönte, kialudtak a reflektorok, elhalt a felvevőgép berregése, én pedig csak ültem, mint akibe bennrekedt a „Geehrte Zuschauer”. Aztán még egyszer köszönték a szíves közreműködést – ezúttal az enyémet is –, kérdezték, nem fogyasztanánk-e még valamit, de köszönjük nem: siettünk vissza a tanácsülésre. A bejárat előtt várt a fehér Mercedes.
A kocsiban – nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem Méliusztól:
– Jóska bátyám, már ne haragudj: tulajdonképpen miért is hívtál engem magaddal?
– Tudod, …olyan dekoratív a szakállad.
Na ugye.

Forrás: Fodor Sándor: Ki ez a… majdnem? Anekdoták, Pallas-Akadémiai, Csíkszereda, 2000