Azt üzente, hogy lám-lám, vénülünk,
bizony azt üzente a teltkarcsú némber,
egyszerre tapad és leválik, szárad
akár a bogáncs vagy az útilapu.
Sajog a poklok pipacsmezeje,
a hiány, az űr, a baljós elvágyódás,
végeláthatatlan tárna a lelkem,
jer velem rögvest a hátsó szobába,
meglásd, mi rejlik egy jó népmesében.
Percek, órák, tótumfaktumok,
torkig vagyok az előéletekkel,
megcsömörlöttem az utópiáktól,
fogom magam és megpa(t)kolom
Belzebub léha, fogadott leányát,
aki másodállásban félnótás kerub.
Jelentem én, a falu kovácsa,
ki előtt fejet hajt minden hatökör,
szertedobolom ám a dombtetőről
hogy minden egyes pörölycsapásomban
sok kilométernyi új élet lappang.
Megkövettek-e, pőre paták?
Erősen laza a rám szabott mosatlan,
szénmonoxid oldódik ereimben,
véremben meg a végzet kalapál.
Tüzet okád a csillagos égbolt,
tudjátok meg, kétkedőn ébredők:
vasak és agyak lágyulása vár,
földbe sulykol a telihold pulzusa,
egyedüli reményem tebenned virágzik,
rettegett harangszó, virtuóz halál.