Fodor Sándor: Szárhegy

Domokos Géza (a Kriterion) – valamint a Hargita Megyei Művelődési Bizottság szervezésében, 1980. június 4-7. között mintegy 30-40 hazai magyar és néhány román írót hívtak össze Szárhegyre, az akkor már szépen felújított, művészeti alkotótáboroknak otthont adó ferences kolostorba, hogy közös ügyeinkről, elsősorban kölcsönös fordításainkról tanácskozzunk. Akadtak ugyan, akiknek nemcsak „meghívásuk” volt oda, de éberségi szerveink részéről „küldetésük” is, amint ez utóbb kiderült. Nem csupán fordításokról beszéltünk, hanem az akkor már egyre elviselhetetlenebbül ránk nehezedő nacionalista nyomás is szóba került. Nem is feltétlenül „virágnyelven” beszéltünk róla. Emellett – mi magyarok – igencsak szeretünk elkiabálni dolgokat. (Erdélyszerte hallani lehetett, hogy Szárhegyen tulajdonképpen Marosvécset, a helikoni találkozókat újítottuk fel – ami, természetesen, főbenjáró bűnnek számított.) Mondom, olyan jól sikerült ez a találkozó, hogy többet nem is engedélyeztek belőle. Sőt, a Korunkban megjelent vitaanyagra hivatkozva visszamenőleg el is ítélték, majdnem boszorkányper lett belőle – de most nem erről szólnék.
A kolostor bejáratánál – az egyik falon – ott díszelegtek az alkotótáboron-táborokon részt vett képzőművészek aláírásai. Úgy döntöttek, hogy a szemben lévő falra mi firkantsuk fel neveinket, ceruzával, majd az aláírásokat Gaál András húzta ki szépen, láthatóan, ecsettel.
Amikor már mindez megvolt és némi elégtétellel szemlélgettük aláírásainkat a falon, megszólalt Bodor Pál:
– Ha a barátok visszajönnek, ezeket mind levakarják…
Mire Kányádi Sándor:
– Hát, egyikét-másikát le…
Úgy tudom, hogy a rendszerváltás után se vakarták le onnan senki nevét. Pedig le lehetett volna… „egyikét-másikát”.

Forrás: Fodor Sándor: Ki ez a… majdnem? Anekdoták, Pallas-Akadémiai, Csíkszereda, 2000