Amikor a minap a kocsmában felmerült a Szerelempatak, gondoltam, megnézem végre. Sokaktól hallottam róla, egyedül vagyok itthon, en gros-ban nézem a bűnügyi sorozatokat, kilépek egy kicsit.
Azt hittem, az lesz a legnagyobb „élményem”, hogy a nők instrumentalizálva vannak. Egy olyan világban, ahol a szaporodás a fontos, a nő eszköz, a boldogság pedig mellékes ügy.
Mégsem ez volt a legnagyobb élményem, hanem az, hogy a nők is instrumentalizálnak. Ebben a szép című filmben csak hellyel-közzel esik szó szerelemről. Nem a szerelemről beszélnek, hanem az élvezetekről. Az egyik asszony azt mondja, ha lenne egy fiatal, azzal ő szívesen, de öreg már nem kell neki. Egy öreg elmeséli, hogyan csalta meg a felesége, de mintha nem a szerelmén esett volna folt, hanem a tisztességén vagy a büszkeségén.
Közben ugyanez jó is a szereplőkben: nem bölcsködnek, hanem bölcsek. Ennek a megcsalt öregnek olyan visszafogott szomorúság van a tekintetében, hogy a néző az egész történetét ott érzi mögötte. Ilyen történet sok van a filmben: ráncok, tekintetek, pillantások, kézfejek, kaszák, mező, szekér meséli el, hogy milyen a világ. Az élet véget ért, nem sok öröm volt benne, de hát ilyen az élet. Sokszor olyan volt, mintha a hátunkba kést szúrnának, de hát megesküdtünk, csinálni kellett.
Egy másik öreg azt meséli, milyen is az, illetve milyen volt régen. Simogatja az ember az „aranyos kis csucskát”, aztán „esszeborul”. Az egzotikumon túl a nyelv hiteles világot teremt. „Bűn tagadva jár” – mondja az egyik asszony a másiknak.
Ez a világ nem egységes, a tánctanáros néni, aki aztán meg is gyilkol egy betörőt, „a Danóczi Lacit”, nem ott él, ahol a többiek, s olvasom, hogy a többiek se mind ugyanott. Ez persze ront az élményen, hiszen azt azért nem hiszem, hogy Csíkszentdomokoson sűrűn jártak volna tánciskolába a lányok, azt meg végképp nem értem, miért maradt bent a gyilkosság. Mintha egy másik filmből került volna ebbe.
Ennek ellenére a Sándor Erzsi hangulatával-ítéletével tudok a leginkább azonosulni. Éreztem a hibákat, a giccsközeliket, az egzotikus Erdély-feelinget, az egész mégis közel jött, megérintett, jelent valamit. Talán Feri bácsi miatt, akinek az arca annyira jó, igazi, valódi. Talán Veronka néni miatt, aki őszinte, felszabadult, tiszta. Sós Ágnes miatt, akinek sikerült ennyire megnyitnia az alanyait, és az operatőröknek köszönhetően. Másik János pazar, könnyed zenéjének.
Talán azért is, mert a film olyan, akár egy sűrítmény: minden a tárgynak rendelődik alá. Látjuk a hiányos fogsorokat, a házakat, a ruhákat, látjuk a szegénységet; látjuk, de nem halljuk. Ahogy nem halljuk Trianont sem, vagy Csíksomlyót – egy csomó olyasmit, ami szinte elmaradhatatlan egy Erdély-filmből. Az élvezeteket halljuk, vagy leginkább azok elmaradását.
A szereplők öregsége remény, hogy már ott sincs így, ahol így volt. Közben azonban látjuk, rejtélyes hajszálereken hogyan mennek tovább a különféle rögzültségek, mentalitások, viselkedésminták. Remélem, kevés olyan hely van, ahol évtizedekig tartó házasság után az önkielégítés öröme az egyetlen igazi öröm, meg a hengergőzés juhnyíráskor, s azt is, hogy vannak szeretők, akik szeretnek, és akiket szeretnek. Ha így lenne, akkor a „szerelempatak” sem puszta metafora lenne.

(A film megtekinthető alább, a youtube-on.)

Forrás: ajodemenysegfoka.blog.hu