Kiss Székely Zoltán: Fontos, hogy élj
Mese
A novemberi köd lapos, szürke
fellegeket aggatva a fákra
az utcákat vizesre törülte,
aztán bambán hullt a cserepekre.
Az est várát lemosva találta.
Fura fehér pelyhek libbentek le,
körültáncolták a vén akácfát
s anyagukat percnyire feledve
– hópihe, a tél apró szépe –
énekelték az est dalát.
A fontos…?
A fontos az, hogy élj!
Hogy zenélj és mesélj!
Hogy mesélj, ha érzed
a boldogságot.
A boldogságoz érezd
és szeresd a világot!
Hát nem látod, kérlek,
ébredj már, ébredj!
A hűvös ész nem kell,
csak együtt a szívvel…
Hogy mi a fontos?
Hallgasd a bolondos
keringő, kavargó hópihéket!
A fontos az, hogy élj,
hogy zenélj és mesélj,
hogy érezd és
meséld el boldogságod…
Ősz
Bús zsongással hull a levél,
vörös, barna új útra kél.
Karjait az égre vetve
sír a vén fa, de levele
csak egyre hull, csak egyre hull –
táncot lejt a kéklő térben.
Addig hull, míg belefull –
eltűnik a tó vizében.
S mikor már csak a vörös hold
himbálózik csak a fán –
feloldódik mint egy álom
egy csendhangú éjszakán.
Pusztai Péter rajza