A színház forró.
Odaülök a nézőtérre,
megég az arcom.
Az egész életem lepereg előttem,
pedig a másé,
belehalok,
pedig a másé,
hatalomvágyó,
púpos,
tehetetlen,
farizeus vagyok,
pedig a másé.
Forró vaslapon a hideg életem,
hideg vaslapon a forró életem,
a füstben vagyok,
égek.
Nem a bravúrok,
nem a rendező lelke a vizek felett,
nem a díjazottság,
a jó alakítások,
a pre és a poszt,
a zsinórpad,
a súgólyuk,
a masztikszag,
a vi-lág-hí-rű mű-vész,
hanem az életem.
Ha pedig nem az életem –
át vagyok verve,
addig jár a törülköző a kútra,
nem mind nap, ami fénylik.
Belépek önmagam templomába,
ahol folyton gyónnom kell,
és folyton röhögnöm.
Ahol minden fenség,
mert belül van,
és megmutatkozik.
És nekem ne állj az orrodon,
csak ülj, nézz magad elé,
és jelenjen meg az arcodon,
a tekintetedben,
a kézfejeden az egész életed,
minden szorongásod
és csalódásod,
szerelmed
és reményed.
És ne szavalj nekem a nemzetről,
mert a nemzet emberekből áll,
és azok nem Mohácson haltak meg,
hanem az ágyukban,
és még mindig nem értették,
miért nem bocsátott meg az anyjuk,
és miért vált el az apjuk,
és még mindig haragudtak a lányukra,
hogy férjhez ment a szembeni részeges ügyvéd fiához.
És ne szolgálj te senkit,
mert akkor hazudsz,
és hülyének nézel –
elég, ha hiteles vagy.
És akkor elfelejtem minden hülye szabályom,
és nem tudok megmozdulni sem,
és eszembe sem jut, hogy zsibbad a lábam,
és hogy ez a barom megint a mobilját bizgeti.
Mert ennyi az egész,
ez a varázslat,
ez a bűvölet,
ez a gyönyörűség,
ahogy az ember mást játszik,
és mégis az ő szájából fröcsköl a nyál.