Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Lengyel László–Markó Béla: Engedd hazámat értenem

(Helikon Kiadó, Budapest, 2017, Borítóterv: Oláh Gábor, Borítókép: Zsögödi Nagy Imre: Faluszéle, Olvasószerkesztő: Bajtai Zoltán, Műszaki szerkesztő: Széplaki Gyöngyi)

Soha nem szerettem a címkézéseket. Például, hogy én határon túli magyar vagyok. Pedig határon innen élek. Mint ahogyan azt sem megy a fejembe, miért vagyok külhoni. Hiszen, ha van külhon, akkor van belhon is. De ami másnak külhon, az nekem belhon. Mert én itthon vagyok otthon. Jó lenne már egyszer az ilyen és hasonló jelzős szerkezetek mögé nézni. Hogy egyáltalán mit takarnak.
Itt van most a legújabb, amely csak úgy röpköd a levegőben: őshonos kisebbség. Tudom, nem véletlenül hozták létre ezt a nyakatekert kifejezést: különböztessük meg azokat, akik évszázadok óta egyazon területen laknak a valamikori vagy jelenlegi bevándorlóktól, a vendégmunkásoktól, nem a saját országukban, hanem a más országokban élőktől és így tovább. Hiszen bennszülötteknek mégsem nevezhetnek, a fogalmat már kisajátította a gyarmatosítás.
Tehát őshonos kisebbség vagyok. Csakhogy alaposan sántít ez a szókapcsolat is. Felmenőim révén ugyanis valóban ősi honom ez a terület, ahol lakom, de kisebbségi létem távol áll bármiféle ősiségtől, hiszen száz esztendő a történelemben csak egy röpke pillanat. Következésképpen emberként egész egyszerűen magyar vagyok. A magyar nemzet tagja. Romániában élő közösségem pedig a magyar nemzet része. Egyenrangú része. Nem folytatom, mert soha nem érnénk a nép-nemzet-ország-állam-kisebbség-többség meghatározásnak a végére. Ezt a néhány fogalmat is csupán azért említettem, hogy nem fogadhatunk el egy az egyben bármiféle politikusi kinyilatkoztatást. A politikusok ugyanis szeretnek közhelyekben, bárkihez könnyen eljutó üzenetekben beszélni, az értelmiségnek viszont az lenne a kötelessége, hogy nézzen a felszín alá, gondolkodjon, tisztázzon, változatokat kínáljon.
Markó Béla (1951) már nem politikai döntéshozó, Lengyel László (1950) pedig hosszú esztendők óta a magyarországi politikai-gazdasági-társadalmi folyamatokat magyarázza. 2016 novemberében döntöttek úgy, hogy néhány hónapon át végigbeszélik a magyarországi, romániai átalakulások fogalomrendszereit, ha úgy tetszik, tucatnyi kulcsszavát, és az eredményt egy félezer oldalas könyvben meg is jelentetik. Értelmiségi diskurzust tartalmaz tehát a kötet, olyan eszmecserét, amely végigvezet a haza, az erdélyiség, az autonómia, a demokrácia, a médiaszabadság, a nemzeti kultúra, az európaiság, a romániai magyar politizálás, az európai magyar politizálás és sok más olyan fogalom körül, amelyekkel gyakran találkozunk, de könnyen megfeledkezünk összetett jelentéseikről, illetve figyelembe sem veszük az árnyalatokat. Márpedig ezekre nagy szükség van. Hiszen az igazság, akár csak az ördög, a részletekben bújik meg. Amint azt Ludwig Mies Van der Rohe amerikai építész (1886-1964) annak idején oly sikeresen megfogalmazta, hogy a külhon, a belhon és a világhon majd valamennyi nyelvében elterjedt.

A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:

Székedi Ferenc dedikált könyvei