Fodor Sándor: Harag Gyuri jótanácsa

Két évvel előttem szintén megjárta az Egyesült Államokat a kolozsvári Állami Magyar Színház – immár a legendába és a színháztörténetbe vonult főrendezője. Mielőtt magam is útra keltem volna, véletlenül találkoztunk és én örömmel újságoltam neki a jó hírt: né, hová megyek, ha igaz.
– Szerepelsz majd nyilvánosság előtt?
– Még nem tudom, de szimpóziumra megyek, így hát gondolom, igen.
– Hát ide figyelj: egyvalamire vigyázz. Ne bizonytalankodj. Ha netán zavarba kerülnél, ne áruld el. Ha nem tudsz – vagy nem akarsz válaszolni egy kérdésre, vágd ki magad valami jó csattanóval, szellemes ötlettel. A humorért még akkor is hálásak, ha soványka, de az ötölő-hatoló előadót nem szeretik.
Jó.
New-Yorkban egy álló héten át tévéadásokról volt szó: a rendező és a szerző együttműködéséről, technikai kérdésekről. Nem értettem hozzá, nem is érdekelt. Valami parázs vita támadt. Az ausztrál küldött vitatta az újzélandi igazát: mindketten tévések voltak. A vitavezetőnek igencsak tetszett az élénk eszmecsere, amelyet – úgy látszik – kissé szélesíteni kívánt, mert rám mosolygott:
– Nagyon érdekelne, Sándor, melyiknek ad igazat? Most mondjam azt, hogy oda se figyeltem?
– Nézzék – mondom. – Véleményem szerint a második világháborút követően a mi öreg földrészünk két rossz dolgot importált az Egyesült Államokból: a tévét és a kolorádóbogarat. Aztán rájöttem, hogy a kolorádóbogár nem is olyan rossz: lehet irtani.
Derültség, taps. Utána szorongatták a kezem.
Haztértem után meghívtak az Egyesült Államok bukaresti követségére, kíváncsiak voltak, mivel jártam, milyen kép maradt meg bennem országukról. Nem álltam meg, hogy el ne hencegjek, milyen jól kisegített kínos helyzetemből – ellenálhatatlan humorom.
Nevettek, de valahogy úgy tűnt, mintha inkább udvariasságból tennék. Davidson úr, a fiatal harmadtitkár némi torokküszürülés után megkockáztatta a kérdést:
– Elnézést, Mr. Fodor, de… tulajdonképpen mi az a kolorádóbogár?
Nagyon hülyén bámulhattam rá, mert Zivetz úr, a kultúrattasé segíteni próbált:
– Ugyan, kedves Davidson, az olyan… tudja, a vicc kedvéért…
– Nem, dehogy – térek magamhoz – a kolorádóbogár egy kis rovarféle, amelyik tönkreteszi a krumplit…
Mindketten felderülnek.
– Aha, krumplibogár! – és most már őszinte, jóízű kacagással honorálják a viccemet.
Csak azt nem tudom, miért tapsoltak meg érte – ott?

Forrás: Fodor Sándor: Ki ez a… majdnem? Anekdoták, Pallas-Akadémiai, Csíkszereda, 2000