Van egy idős szomszédasszonyom, aki minden reggel pontban 9 -kor, terebélyes szatyrát lóbálva elindul a piacra. De mondom, olyan pontosan 9 órakor lép ki a kapun, hogy órát lehetne igazítani utána, aztán csak ebédidőre vetődik haza. Kezdetben, amikor még vele lakott az unokája (öt éves korától nevelte a gyereket), az a szatyor dugig volt tömve minden nap. Mostanában azonban van úgy, hogy csak egy apró csomag árválkodik benne, talán 15 deka párizsi, vagy ugyanannyi sajt lehet a vásárfia. Egyszer meg is kérdeztem, érdemes-e oda-vissza több mint két kilométert gyalogolni érte? Miért nem kér meg valakit, időnként vásárolja meg neki azt a kevéske élelmet, amire ebben a korban szüksége lehet.
– Jaj, fiam, nem érted te ezt! Épp, hogy ebben a korban van az embernek a legnagyobb szüksége azokra a kilométerekre. Mert nem azért a párizsiért vagy hagymáért megyek én a piacra, hanem az életemért. Amikor te nem látsz engem reggel kilenckor kimenni a kapun, vagy délben hazajönni a párizsimmal, azt jelenti, hogy már nem is vagyok köztetek.