Ha az ember egy zajos város közepén él, meg ha állandóan úton és sok ember közt van, és ha egy napja utazik izgatottan, hogy végre ide megérkezhessen, a hirtelen csend olyan állapot, amivel nem igazán tudja, hirtelen, mihez kezdjen. Éreztem, hogy mihamarabb találnom kell egy olyan helyet, ami a fő helyem lesz itt, ami éppen annyira kellemes, hogy otthonossá teszi majd nekem az egészet. Kivonszoltam egy széket az erkélyre, arra, amelyik egyik oldalból a tengert láttatja, és leültem. Saját magamat is megdöbbentette az a gondolat, ami ekkor fogalmazódott meg bennem, és hangosan ki is szaladt a számon:
– Mit keresek én itt?!
Egy pillanatra kétségbe estem. Tudtam, hogy semmire sem vágytam jobban, mint itt lenni. Minden alkalommal, mikor a Monet-képre néztem a szobám falán, minden pillanatban, amikor egy tavalyi emlékem felidéződött valamiért bennem erről a helyről, valahányszor – bárhol is a világban – cikádák zenéjét hallottam, valahányszor elképzeltem, mennyire jó lesz itt ismét nekem, a szívem majd kiugrott az örömtől a tudattól, hogy közeleg a pillanat, amikor újra itt leszek. És most nem tudtam, mihez kezdeni ezzel az egésszel. Résnyire megnyitottam a nagybőröndöt, éppen csak annyira, hogy valami tiszta ruhát kirángassak belőle, lemostam magamról az út nyomait, és kirontottam az utcára. Hogy legalább magamnak normálisnak tűnjek, ürügynek azt találtam ki, a szupermarketbe megyek bevásárolni, és elsősorban is venni egy üveg bort. Ha nagyon inni akartam volna, egy üveg champagne lett volna kéznél, a Deltás kollégák adták leszállás előtt szabadság-ajándékként, meg mert szerintem tetszettem is a zöldszeműnek. Jó is, hogy eszembe jutott, gyorsan hidegre tettem arra az eshetőségre, ha az éjjel-nappali szupermarket mégsem lesz nyitva.
A szupermarket éppen ott van, ahol legutóbb laktam, néhány sarokra innen. Mégsem arra indultam el legelőbbször, hanem átfutottam az utcán, és ki a tengerparti promenádra. Addigra csendes volt, egy-két elvetemült kutya kényszerítette csak még ki a gazdáját egy gyors lefekvés előttire, és az épp bezárt Baretto felől szállingóztak hazafelé a fiatalok, gyalogosan vagy kis motorkerékpárjaikra kapaszkodva. A korlátnak támaszkodtam, és a sötétben a tengert kerestem, felhős, sötét este volt, nem látszott. Csak hallottam.
Mélyet sóhajtottam, majd megfordultam, végignéztem a lungomare halványan sziporkázó lámpasorán, valahol a kanyarban messze, mintha a kialudt tűz nyomán a parázs világítana még egy sötét sarokban, Monaco fényei látszottak. A partmenti mediterrán fenyők halkan suhogtak az esti szellőben, a dombon pedig a város felett már csak emitt-amott pislákoltak fények. Pár lépést tettem odébb, hogy ne csak a lenti város templomjának a kupoláját lássam, hanem az öreg haranglábat is a Città Alta tetején, az óváros dombján.

Elmúlt bennem a hirtelen jött, és megmagyarázhatatlan pánik, amit a váratlan lelki üresség és csend idézett elő bennem egy kis időre. Meg az is benne lehet ebben, hogy soha nem tudtam megfelelően kezelni az örömeimet és életem nagy boldogságpillanatait sem. Titokban örülni bírtam annak is, hogy nem kezdtem el mindjárt megérkezésemet követően afölött szomorkodni, hogy néhány napon belül el kell majd innen menni. Ebből a szempontból vállon veregethettem most magam, hogy a hazautazást is lépcsőzetesen terveztem meg. A hét elteltével visszamegyek ugyan Milánóba, de hazautazásom előtt az utolsó két napot Cremában töltöm Francescáéknál. Így ez most együttvéve elégséges időnek tűnt. Elszoktam attól, hogy bárhol is huzamosabb ideig üljek egy helyben. Annyira ritmusra alapuló lett az életem – még akkor is, ha rapszodikus ritmusokra –, hogy képtelen vagyok néhány napnál többet akár otthon, New Yorkban is eltölteni anélkül, hogy ne kezdjek el zaklatott lenni. Tíz nap Észak-Olaszországban olyan végtelen sok időnek tűnt, és ezzel együtt annyi, végtelen sok boldogságnak, hogy ha belegondolok, egyik okozója is lehetett a pániknak.

Szerettem volna, ha mint tavaly, valahonnan meghallom a cikádák zenegését. De aznap este csendben voltak.

Cikáda-szárnyak. A szerző fotója

Érdemes egy pillanatra elidőzni a cikádáknál. Először angolul hallottam a szót, és noha nem tudtam, mit jelent, nagyon megszerettem. Az ember néha csak úgy beleszeret szavakba, mint például az olasz farfalla szóba is, csak mert olyan hangulatosan cseng. Persze, gyorsan kideríthető volt, a cicada a latin cicadina szóból származik, és nyári rovarunkat, a kabócát jelenti. Nem, mintha a kabóca  szavunknak nem lenne játékosan kedves csengése, én attól a nyártól, hogy Aciman bordigherai kabócáiról olvastam, önkéntelenül és makacsul csak cikádáknak emlegettem őket, ha magyarul beszéltem is. Emlékszem, anyámnak magyaráztam, hogy ez nem tücsök, amit hallunk, nem is szöcske, de még csak nem is sáska. Ez cikáda. És gyorsan hozzátettem, hogy ilyen magyar szó nincs is, mert magyarul ez kabóca, de engedje meg nekem, hogy azért én ezt az örömet magamnak emígyen megszerezzem, és kabóca helyett olykor mondhassak cikádát. Anyám meg nem bánta, csak béke legyen.

A dolog azonban nem hagyott nyugodni, mert úgy gondoltam, a magyar nyelv annyira szép, létezhetetlen, hogy pont ezt a szép szót nem fogadta magába az idők során. Addig kutakodtam, míg kiderítettem, hogy a cikáda nem idegen a magyar nyelvben, a régi nyelvhasználatban még forgalomban volt, ma már ritkábban fordul elő, de enciklopédiákban még felkutatható. És amikor már itt tartottam, arra is fény derült, a hunok nagyon nagy becsben tartották a szép szárnyú, tarka rovarokat, amelyeknek sok száz fajtája is létezik, színesek, énekesek, hasznosak és kártékonyak is. A hun lovaglószerszámok kedvelt díszítőeleme volt a pompás cikádaszárny, és a hun kori ötvösművészet remekei, az ezüstből és bronzból készült ékszerek is, a cikáda alakú fibulák, ruhakapcsok, nem utolsó sorban rangjelzés és bajelhárító ékszer is volt. Brunn János 2010-ben megjelent tanulmánya arra is kitér, hogy „A hun cikáda leletekkel kapcsolatban találkozhatunk különös elképzelésekkel is. Akad olyan vélekedés, amely szerint a formájuk megdöbbentően emlékeztet űrjárművekre, és hogy a Mahabharáta és a Ramajána eposzokban vimánáknak hívták ezeket a repülő eszközöket, amelyek leírása igen hasonlít a cikáda formájára.”

De ne feledjük azt sem, hogy Athén előkelő hölgyei fejdíszként viselték az aranyból készült cikádát, s nem csak a görögök, de a kínaiak is ősidők óta nádkalitkában vagy utóbbiak lopótökben tartották a cikádákat otthonaikban, hogy benn is élvezhessék azok zenéjét. A görög hárfákon a cikáda a zene jelképe volt. A kínaiak szerint az összezárt szárnyú cikáda az örök élet és mértékletesség szimbóluma.
Talán mondanom sem kell, mekkora örömmel töltött el, mikor ezekre az információkra bukkantam, pontosabban, amikor megtudtam, a magyar nyelv régesrég felkarolta a cikáda szót. És noha ezáltal én nem lettem nyelvújító, a lényeg mégiscsak az, hogy boldog viszont igen. Mert az ember egy cikádától is lehet boldog, ha éppen úgy adódik.

(Folytatjuk)

Forrás: Égből kapott mesék