Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (92)

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

franyo aatoth: művészalbum

(Kiadó: Új Kriterion Galéria, Szöveg: feLugossy László, Design: Részegh Botond, Layout: Dávid Alpár, Photo: franyo aatoth)

Valamikor réges-régen, amikor Székelyudvarhelyen még nem létezett a giccs-szoborpark, és a magyarországi testvérfalvak sem árasztották el a székelyföldi településeket kipatinázott, megbarnított, ízléstelen és a környezetbe egyáltalán nem illő dilettáns alkotásokkal, hogy megkürtöskalácsozott és megszilvapálinkozott ünnepségeken felavassák azokat;
Valamikor réges-régen, amikor a székely férfiak még örültek, hogy béke van és nem akartak különböző lovagrendekbe belépni, hogy nagy köpönyegekben, fakardokkal háborúsdit játsszanak és ünnepségeken biodíszletekbe rendeződjenek;
Valamikor réges-régen, amikor még a katolikus székelyeké és csángóké volt a csíksomlyói búcsú, akik tudták, hogy a hegyeken, a hidegen kívül mégiscsak van valami, ami csakis őhozzájuk tartozik, mert az már megtapasztalták, hogy milyen, amikor a saját tulajdon mindenkié lesz;
nos ezekben az években elvetődött mifelénk is egy Lúdas Matyi, és nem felejtem az egyik oldalon végigfutó, öt részből álló karikatúrasorozatát. A Nagy Ember szobrát avatták fel. Az első rajzon a Nagy Ember egy magas talapzaton merevedett az időbe, és aki róla beszélt, még ott állt alatta. A másodikon már egy szintbe kerültek, a harmadikon-negyediken-ötödiken a szónok már az égig magaslott és arról szólt, hogy igen, itt van ő, de itt vagyok én, aki róla beszélek, és a rajzokon a két névmás méretei gyorsan elhagyták egymást, a szobrot avató politikus javára.
A valamikor Tóth István Ferenc (1954) néven Nyiregyházán napvilágot látott franyo aatoth egyik festményéről jutott mindez eszembe. A vörös hátterű képen két, fekete festékkel felmázolt alak látszik, csak deréktől lefele, az egyik egy kis széken áll, a szöveg pedig betolakszik az egymással kezet rázók közé: Magas szintű állami vezető erős szélben kitüntet egy alacsonyabb rangú állami vezetőt. A művész majd minden munkája ilyen: cinikus, groteszk, a szöveg és a kép egymást kiegészítik. Mintha a dadaista Marcel Duchamp (1887-1968) reinkarnációja lenne egy másik korban, egy másik névvel, amelyet egyik barátjának az ötletére komponált meg, hogy tekintettel a kettős „a” betűre, a közös kiállítások katalógusában legyen mindig az első a névsorban. 1978-ben még Vasarely vitte ki Párizsba, de azóta mindenbe belekóstolt, ami az alkotással kapcsolatos és mindenhol ismerik. Világpolgár. Egykori és mai civilizációk jegyeit kapcsolja egymáshoz, merész ötlettársainak, nyers formáinak és erőteljes színeinek pedig olyan hatásuk van, hogy képeihez láncolják a nézőt. Jobb híján azt art brut-hoz, a kemény, csiszolatlan, erőteljes üzenetekhez megfogalmazó irányzathoz kötik iróniával és öniróniával teli művészetét, ha ő és életformája egyáltalán beszorítható valamiféle skatulyába. Az Új Kriterion Galéria különböző kapcsolathálókon keresztül hív meg posztmodern művészeket Csíkszeredába. A címben nincs sajtóhiba: a neve kisbetűs. De világszerte nagybetűs művésznek tekintik, nyomozzunk csak a világhálón a neve után.


A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:

Székedi Ferenc dedikált könyvei

2019. július 18.

Szóljon hozzá!