Nem seprűn lovagoló vénségekre gondolok. Ha valakihez hasonlítani kellene, inkább Mary Poppinshoz hasonlítanám őket, de tulajdonképpen senkihez nem hasonlíthatók a mi repülő nagymamáink. A modern világ alkotta társadalmi kategória: többnyire a második világháború alatt vagy utána születettek (ha fiatalabbak, a kollektivizálás napjaiban jöttek világra), és gyerekkorukban, a sötét kommunizmus éveiben még csak nem is álmodtak arról, hogy be fogják repkedni Európát vagy éppen a világot. Márpedig íme, repülnek: Londont járják, Svájcot járják, Amerikát fedezik fel, repterekkel ismerkednek, szótárakkal jámak-kelnek, hogy láthassanak, peszrráljanak, magyar szóra szoktassanak gyermeket-unokát.
A Pestet járó nyugdíjasaink repülés helyett inkább Koronáznak, hozzák az unokát vakációra, amíg kisebb, s mennek a ballagására, ha már érett. Olyan nagyszülő is van, aki országról országra jár, amíg végiglátogatja a gyermekeit, hogy hetek, hónapok teltével hazatérjen honi magányába, s rendszerint felmerül benne is a menni vagy maradni kérdése, de aztán marad, hazavár, őrzi a házat a remélt hazatelepülőnek.
Kirándulnak is a nagymamák. Születésnapi hajóutakra viszik őket, robottól megfáradt testük élvezheti a napsugarakat, nem lankadó kíváncsiságuk a turista-nevezetességeket.
De a nem repkedő nagymamák számára is kinyílt a világ, tágabbra nyílt, mint a 1990-es évek Duna-műsora. Szkájpolnak és fészbukoznak, leveleznek és recepteket gyűjtenek, itthon vigyázzák, napirenden etetik az unokákat és kirándulnak is vele: a világháló-térképen bejárják a Notre Dame-ot és a Legolandet, eljutnak bárhová, ahová szeretnének, és cseppet sem irigylik repülő kortársaikat.

Forrás: Hargita Népe, 2019. július 15.