– Van a cégünknél egy titkárnő (manapság menedzser-asszistens e beosztás neve), aki nagyszerűen beszél a szemével. Ne csodálkozz, mert van ilyen ! Sőt, sokkal többen beszélik ezt a nyelvet mint az angolt, vagy a kínait. Persze, nem könnyű elsajátítani, mint ahogy megérteni sem. A mi titkárnőnk – saját bevallása szerint – minden reggel gyakorolja a tükör előtt. Miközben sminkjét pakolja fel az arcára, hosszasan tanulmányozza, miként kell lesütnie a szemét, ha valami titkolnivalója van, hogyan kacsintson, amikor cinkosan hallgatást ígér, miként vesse tekintetét a mennyezetre, ha csodálkozik vagy netán szörnyülködik, mikor és meddig nézzen egyenesen az ember szemébe, vagy pillantson félre diszkréten. Ma már ott tart, hogy – alkalomtól és céltól függően- kitűnően tud hízelgő, megértő, lenéző, bájos vagy éppen sértődött pillantásokkal „kommunikálni”. Sőt, olyan nyelvi (vagy inkább szembéli) tökélyt ért el, hogy puszta rápillantással pontot, kérdőjelt vagy gondolatjelt is képes tenni mondandója végére.
Bevallom, nekem így, első látásra nagyon bonyolultnak tűnik ez a „nyelvjárás”; nem úgy a csinos kolléganőnk közvetlen főnökének: ő például már tökéletesen megért minden pillantást. Ha például a titkárnő körbeforgatja nagy, dióbarna szemgolyóit, a főnök rögtön „kapcsol”: ellenőrök érkeztek; ha pedig ide-oda pislog és még mosolyog is hozzá, akkor tökbiztosra vehető, hogy a feleség érkezett látogatóba. Ilyenkor aztán a főnök nyakkendőt igazít, kihúzza magát, vagy ellenkezőleg papírjaiba temetkezik, és felpróbálja az alkalomhoz illő mimikát.
A többi alkalmazottnak azonban nem nagyon jut ideje a titkárnő jelbeszédét tanulmányozni. Engem például néhány napja, minden reggel, meglehetősen fura tekintettel fogad. Nem mondhatni, hogy lekicsinylő, de nem is hízelgő vagy megértő. Mindenképp már nagyon kezd zavarni. Ha lenne valami szótár, vagy jelmagyarázat, mely saját nyelvemre fordítaná ezt az idióta pillogást, már régen válaszoltam volna neki. Méghozzá úgy, hogy torkán akadt volna a szó… akarom mondani, a trükkös pillantása.