Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (93)

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Tapodi Zsuzsa: Szövegek szövete. Irodalomtörténeti tanulmányok

(Romániai Hungarológiai Társaság Kiadó – Bukarest-Sepsiszentgyörgy, Erdélyi Múzeum Egyesület – Kolozsvár, 2014, Szerkesztő: Pieldner Judit, Felelős kiadó: Bányai Éva)

Jó néhány évvel ezelőtt kisebb és nagyobb közönség előtt kétszer is beszéltem a cenzúráról. A kisebb csoportot saját diákjaim jelentették a Sapientián, akiknek gyakorlati médiát oktattam, a nagyobbat viszont a csíkszeredai könyvtár életkorban is vegyes hallgatósága, akiknek a cenzúra mai, jóval választékosabb formáit igyekeztem bemutatni. Az egyetemistákkal még nem volt semmi gond, amíg a cenzúra történetét, a klasszikus formákat boncolgattuk, sőt azon sem döbbentek meg, hogy a második világháború után a katolikus egyház még mindig több mint négyezer kötetet tett indexre. 1948-ban azután végeztek ezzel a nemes foglalatossággal, viszont a cenzúra szocialista formáit a világhálón, laptopon és mobiltelefonon felnőtt nemzedék már nehezen értette: hogyhogy nem/ hogy nem lehetett azt hallgatni, amit akartál? Hogyhogy bizonyos dallamokat is tiltottak? Hogyhogy adott szavakat nem lehetett leírni? Ki tiltotta és hogy lehetett ezt egyáltalán elérni? A könyvtár idősebbekkel is tarkított hallgatóságának viszont az volt az újdonság, hogy miként nyilvánulhat meg újból, úgymond a demokráciában, a lapok, rádiók, tévék integrációja révén az állami cenzúra, a gazdasági háttér nyomásgyakorlásával az üzleti cenzúra, és hogyan vezethet mindez, akárcsak a már mögöttünk hagyott évtizedekben, az öncenzúrához. Hogyha akkor a kezembe került volna Tapodi Zsuzsa (1961) könyve, alighanem jóval több gyakorlati példát tudtam volna bemutatni az erdélyi magyar irodalomból, hiszen a kötetnek a romániai, Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári fiókszerkesztőségének az életéről megírt dokumentumértékű tanulmánya valóban bővelkedik olyan részletekben, amelyek a legapróbb mozzanatokban is bemutatják a korabeli cenzúra mai szemszögből abszurd, akkor viszont természetesnek tekintett voltát, mindenre kiterjedő figyelmét, nehogy az 1944 után felépítendő szocialista új élet lendületét valami megtörténje. Tapodi Zuzsa szövegei időben és térben azonban jóval nagyobb területeket fognak át, és akiket érdekel, hogy bizonyos szerzők, adott művek miként tűnnek el az időben, mások pedig hogyan állandósulnak, azaz kanonizálódnak, hogyan ékelődik be a társadalomba az irodalom teremtette, adott szereplőkre érvényes jellemvilág, miként születnek az irodalmi sztereotípiák, ilyen tekintetben is roppant érdekes magyarázatra lelhet. A Sapientia Egyetem Kolozsváron magyar–spanyol bölcsész szakot végzett, 2002-ig a Bukaresti Egyetemen tanító tanára, aki valamikor a bukaresti rádió magyar adásában is elmondta a maga anyanyelvápoló jegyzeteit, amelyek más szerzővel, de mind a mai napig folytatódnak, hihetetlenül széles összefüggésekben keresi a válaszokat: Baudelaire, Ahmatova, Poe, Pessoa, Pamuk, Márquez, és akár még a magyarokról nem is szóltam, akik nyilvánvalóan többségben vannak a kötetben. Kelet-Európában valamikor megtanultuk, hogyan kell a sorok között olvasni. Ebben a kötetben a sorokat kell. Érdemes.


A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:

Székedi Ferenc dedikált könyvei

2019. július 19.

Szóljon hozzá!