Rozsnyai Júlia színésznő kolléganőmmel beszélgetek. Amúgy igazából először. Harminc éve váltak szét útjaink, bár mindkettőnket ugyanabba az országba vetett a sors.
Sepsiszentgyörgyre utánam került, jóval fiatalabb nálam, kolozsvári születésű, akárcsak én. A rendszerváltás előtti állapotok őt is átsodorták Magyarországra. Mint ahogy Szabó Zoltán kollegánkat még jóval előttünk, aki aztán több kötetet írt s adott ki szeretett színházáról. Sőt, volt kollégáit fel is kereste és három fázisban meginterjúvolta őket, ami rendhagyó vállalkozás volt abban az időben.

– Nem voltam jó passzban. Még nagyon sebes voltam – mondja Rozsnyai Juli a Szabó Zoltánnal készült interjúk kapcsán.
– És most jó passzban vagy?
– Ez már szerintem a végleges – nevet. –  Ennél jobb nem lehet.

Szinte egy időben települtünk ki Erdélyből. Egyszer zalaegerszegi színházi lehetőségről érdeklődött, de nekem akkor már nem újították meg a szerződésem, nem tehettem érte semmit. Hogy lehet boldogulni az anyaországban, egyikünk sem tudta.
Nehezen tud beszélni erről az ember. Vergődik, mint a partra vetett hal. Ráadásul folyóvízből került ki, amibe visszatérni nem, legfeljebb újra bekerülni lehet, az új közeget megismerve…
Mikor főiskola elvégzése után Sepsiszentgyörgyre helyezték Incze Ildikóval, Kalamár Gyurival együtt, kíváncsian néztem őket. Szépek voltak, sokat remélt tőlük mindenki. Másak voltak, tetszettek. Játszottak is. Rozsnyai Júlia, Incze Ildikó, hogy a nőknél maradjak – sikerdarabok sikerszerepeiben léphettek fel, a közönség nagyon megszerette őket. Ilyen volt a Jó estét nyár, jó estét szerelem, a Kaktusz virága, a Három nővér, a Szentivánéji álom…
Rozsnyai Juli, ahogy mindenki hívta, mély Karádi Katalinos hangjával, finoman kacér járásával első látásra felhívta magára a figyelmet. Úgy volt nőies, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Nem hivalkodóan, csak természetesen. Úgy tűnt, nincsenek kisebbrendűségi érzései. A szilveszteri kabaréban elénekelte a Sohase mondd című dalt, és egy csapásra megnyerte a közönséget, vele engem is.

Aztán az élet lesodort mindkettőnket a pályáról. Ő azért nem szakította el teljesen a szálakat. Mikor megkereste Szabó Zoltán, és interjúsorozatot készített vele is, érdeklődéssel, szívszorongva olvastam a történetét. Szabó Zoli háromkötetes interjúsorozata (Három nemzedék) joggal tarthat és számíthat érdeklődésre a közelmúlt erdélyi színháztörténetének feldolgozásában.

Olvasom az interneten Rozsnyai Júlia százhalombattai kulturális életben játszott szerepéről.  Nyolc év múlva újabb cikk jelenik meg róla, melyben  egy új önálló estjét harangozzák be:

*
Nem látva műsorát, látatlanban is előlegeztem neki a megérdemelt sikert. Most sikerült nyélbe ütnünk végre egy személyes találkozót. Meglátogattam Százhalombattán, ahol az ő közreműködésével a könyvtár kulturális hetének egyik vendége lehettem, Fazakas István és Baka Györgyi mellett.
Nem hagyhattam ki a beszélgetés kehetőségét. Az esti vacsora után ejtettük meg az ebédlőben.
Nagyon kellemes kertes, szintes házban laknak, már csak ketten. Az egyetlen lányuk a három fiú-unokával kirepült a családi fészekből.

– Julikám, te nagyon jó színésznő voltál, ahogy én emlékszem rád – annyira nőies, amilyen én soha nem tudtam volna lenni. És a hangod! Gyönyörű szerepeket játszottál. De nekem az a pechem, hogy csak azokról van fotóm, amikben én játszottam. Engedd meg, hogy lefotózzak majd párat a saját előadásaidból. Van jó pár szép darab, amiben szerepeltél.

Jön a lelombozó válasz.

– Hát…, ami értékelhető fotó, azt mind feltettem a facebookra gyakorlatilag.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Három nővér…?
– Nagyon kevés fotóm van belőle. Elkallódtak. Nem vigyáztam rájuk eléggé. Anyám őrizte, tőle szedtem össze pár kritikát is, magamról nem gyűjtöttem.
– De miért, mondd, miért nem gyűjtöttük…
– Nem érdekelt.
– De miért? Én se…
– Nem tudom.
– Pedig hát ez dolgunk lett volna, csak nem is gondoltuk, hogy ez a mi dolgunk…
– Azt hiszem, annyira evidens volt, hogy megírták ezt a kritikát, majd a másikat… Én… most csak csodálkozom azon, hogy is képzeltem, az utókor majd megőrzi, vagy hogy…?
– Vagy azt gondoltuk, majd más megírja, mert olyan visszásnak éreztük, hogy az ember magáról gyűjtsön és mutogassa…
– Igen, igen…

Hosszabb csend. Nagyon finom vörös bort iszunk.

– Édesanyámhoz egy ideig eljutott az újság, vagy a kritika és ő megőrizgette. Egy pár ilyen nagyon elsárgult újság. Olyan is volt, hogy hazamentem Kolozsvárra és akkor eléje tettem, hogy ezt írták rólam… De azután engem már nem érdekelt.
– Mesélj magadról.
– Ott kezdődik a történet, – vág bele a közepébe –, hogy a főiskolán elkezdtek minket összetörni gyerekként…
– Igen?
– Igen. Azt mondták, semmilyen kiforrott ember nem kell. Anyag kell, amit formálni lehet.
– Kik voltak a tanáraid?
– Az én tanáraim, a zseniális Csorba András volt, és Kovács Levente.
– Csorba András nem volt már fiatal akkor.
– Nem. De öreg sem, még beteg sem, egészen jó alkotói korszakában volt. ’78-ban jutottam be a főiskolára és ’82-ben végeztem. Ebben az időszakában tanított. A Kovács György és Nagy Imre osztályába jutottam volna be, de Kovács György meghalt egy fél évvel előtte, Nagy Imre rá pár hónapra. Ott maradtunk senki kutyájaként. Csorba elvállalt minket. Leventének volt osztálya, de később elkezdett tanítani ő is. Negyedéven meg Zalányi is, aki akkor újoncként kezdte a főiskolán. Tarr Laci, Tóth Tamás is vállalt pár órát, de igazán emlékezetesek a következetes tanárok voltak, akik kezdtek megismerni minket, tudták kitől mit várhatnak, hogy kell edzetni, hajlítgatni bennünket – ez Csorba volt és Kovács Levente. Idősebb voltam majdnem két évvel az osztálytársnőimnél, nem egyből jutottam be. Félszegen indult ez az egész pálya, nem mertem érettségi után felvételizni, mert reálban végeztem, és azt mondtam, még utána kell nézni a világirodalomnak, ennek-annak, amit nem tanultam a gimnáziumban. A könyvedben Senkálszky megemlíti, hogy felkészített. Egy párszor voltam nála, de féltem tőle. Rendkívül értelmes és művelt volt, de olyan dörgedelmes, hogy nem tudtam a jelenlétében feloldódni. Úgy néztem rá, mint egy kőszoborra, aki előtt teljesíteni kéne és ez sehogy sem jött össze. Aztán elmentem Vitályos Ildikóhoz, akinek talán 8-10 hónapos lehetett a kisfia, de nagylelkűen elvállalta, hogy meghallgat párszor. Csodálatos volt a vele való beszélgetés, az, amikre ő hívta fel a figyelmem. Annyi érzékenység és vibrálás volt benne… Ő tanított meg arra, hogy a versben több van, mint amit első olvasásra észrevesz az ember. Minimum 20-30-szor el kell olvasni, amíg felfedezed benne az összes rejtett üzenetet. Azóta is, ha elvállalok egy verset, nagyon sokszor elolvasom. Így is, úgy is átszűröm magamon… Örültem, hogy Ildikóra találtam. Aztán elmentem felvételizni, hogy na most megmutatom, hogy kell verset mondani… úgy kivágtak, mint a macskát.
– Első alkalommal?
– Igen. Annyira megszégyenültem… Hiszen kihagytam egy évet, én megpróbáltam mindent, jártam tanárhoz, felkészültem és mégis… Azt nem vettem figyelembe, hogy közben modoros lettem, egy elképzelt figura, ahogy szerintem kell kinézzen egy színésznő… És tudod, hogy a kolozsvári színház az … volt egy stílusa. Én azon szocializálódtam, azt utánoztam. De baromira nem kellett ez a főiskolán… Egy évet dolgoztam. Elvégeztem egy kereskedelmi iskolát, először egy pertli üzletben, utána a kolozsvári állomáson volt egy cipőüzlet, ott folytattam. Este nyolckor pedig, mikor befejeztem a munkát, elmentem a Stúdió színpadra. Pont a nagygeneráció lecsengése után kerültem oda. Akkor már Dehel Gábor vezette. Azt mondta, hihetetlenül ösztönös színésznő vagyok. Bennem nem tudatosult, hogyan csatlakozom ehhez-ahhoz a színpadon.  És ezt a dicséretet sértésnek vettem. Akkor úgy gondoltam, hogy az igazi színész tudatos kell legyen, nem ösztönös. Elkezdtem feljárni Marosvásárhelyre felkészítőre. Ferenczi István hallgatott meg többször, súrlókefével próbálta levakarni rólam az összes kolozsvári modorosságot. Egyszerűen, tisztán, nem kell, ne tedd rá, ne cukrozd meg a mézet! – tanácsolta. Egy csomó gyönyörű dologra megtanított. Summa summarum, bejutottam a főiskolára. Ahol aztán széttörtek darabokra, első- és másodéven. Eleve tudták, mivel Kolozsvárról jöttem, hogy ez a modoros színház, semmi sem volt jó, amit csináltam… Azzal együtt imádtam az egészet, csak hát nem volt egy fáklyásmenet. Nagyon meg kellett szenvedni mindenért. Be kellett bizonyítanom, hogy tudok játszani. Ez a „tudok játszani” ez most nem nagy szöveg… Ez az, hogy tudok játszani, mint a hároméves gyerek. Ce-ru-zá-val raj-zol a gye-rek, a-la-kul-nak a… – szótagolja nekem – ezt játszottuk. És addig, amíg ez nem volt hiteles, mondták, még egyszer, még egyszer… vagy anyag leszel, amit gyúrni lehet, vagy nincs itt keresnivalód. Nem érdekelte őket senkinek az egyénisége.
– Komolyan?
– Ez volt, amit én leszűrtem. Bocsánat. Valószínűleg érdekelte őket, csak addig, amíg nem vagy alakítható, amíg neked másodéven, vagy elsőéven elképzeléseid vannak valamiről, addig nincs miről tárgyalni. Neked meg kell tanulni az alapokat, alkalmazkodni, utána majd lehetnek elképzeléseid – gondolom én, hogy így gondolták ők… De én ezt egy kudarchalmaznak éltem meg… Amikor darabokból részleteket játszottunk, Csorba elővette a Stuart Máriát és kiosztotta két naivára. Incze Ildikó volt Erzsébet királynő, Szabó Ildikó Stuart Mária, és engem megtett dajkának. Amikor én tudtam, hogy én Erzsébetnek születtem, zsigerből tudtam, én a csúnya, erős akaratú, intelligens Erzsébet vagyok, és én kaptam a dajka szerepét – meséli, még most is indulattal. – És akkor történt egy olyan, hogy na én megmutatom, mi van bennem. Azt hittem, le fogom játszani mind a kettőt a színpadról a nyolc mondatommal. Meg is döbbentem, mert nekem semmit nem mondott, a másik kettőt halálra gyötörte, de hozzám nem volt egy szava sem, se jó, se rossz. Stuart Mária dajkájaként, letéptem a ruhát Szabó Ildiről, ordítva mentem neki, hogy mit csinált magával, elküldte önmagát a vérpadra stb. Éreztem a rettenetes tragédiáját…, az összes személyes fájdalmam benne volt ebben… Akkor éreztem rá, hogy lehet az érzelmekkel dolgozni. Hogy az emberben, hogy mozognak ezek, hogy lehet őket felébreszteni… A főiskola végeztéig én az összes díszvénasszonyt eljátszottam, ami létezett…  Különben gyönyörű vizsgaelőadásaink voltak. Csorba megrendezte a Bornemissza Gergely Magyar Elektráját, Klütaimnésztrát játszottam, veretes archaikus magyar szöveggel, tehát duplán nehéz volt. Imádtam. Csíki székely népviseletben, jelzésszerűen darócból, aranyszegéllyel volt a királyokon egy-egy palást, egyébként mindenki népviseletben, csizmában. Az egy álomelőadás volt, ebből is írtam a vizsgadolgozatomat. Játszottuk Osztrovszkij darabját, a Vihart. Nagyon erős, nagyon kemény dráma, Kabanovát, a hetvenéves anyát játszottam benne, a matriarchát, aki az egész családját tönkretette, a fia alkoholista, akaratgyenge, a menye öngyilkos, a lánya prostituált, mindenkit tönkretett, de ezt nem vette észre, csak dirigált… Huszonegy éves voltam, huszonkettő… Hát most már el tudnám játszani. Akkor megpróbáltam. Kovács Levente megrendezte a Szürke délutánt, a Bajor Andorét. Lubickoltam Kovácsné szerepében, abban abszolút, az egyik kedvenc műfajom. De jó is volt az egész előadás, eljött Kolozsvárról Barkó Gyuri bácsi és megnézte, utána bejött az öltözőbe és azt mondta: Ez jó volt! Ő nagyon fukarkodott mindennel, jóval, rosszal, de nekem ő egy zseniális színész. Az elismerése többet ért, mint a diplomán a jegy. Még Gergely Géza rendezett egy román darabot: Vizsgálat egy fiatalember ügyében, aki nem csinált semmit. Aki a Scinteiat meggyújtotta. Abban az időben egy lázító darab volt, amelyben a fiúnak az anyját játszottam. Tehát eljátszottam az összes öreglányt elölről-hátulról és akkor megjelent Seprődi Kiss Attila. Megnézte az előadásaink egy részét és mondta, szeretettel látna Szentgyörgyön. Kolozsvár is, Marosvásárhely is zárt város volt, már összeházasodtunk a férjemmel, az ő testvére ott élt már Szentgyörgyön, így nem ismeretlenbe cseppentünk. Attila azt ígérte, ne félj, nem fogsz több öregasszonyt játszani, van ott elég, fiatal lányokat játszol… Meg is érkeztem. Augusztus 10-ére ki volt írva az első próba. Olvasom a szereposztást: az én első szerepem egy orosz darabban egy nyolcvanéves öregasszony. Ez volt Erdmann Öngyilkos-a. Szóval megérkeztem.

Mindenki ismeri azt a fanyar humort, öniróniát, amivel az ilyen eseményeket fel lehet sorolni. Ezt a színészek remekül ki tudják aknázni. Úgy emlékszik a keserű történetekre, mint aki a legjobb viccet mondja. Azt hiszem, ebben a magyar verhetetlen a világon…

– Emlékszem.
– Én voltam a süket öregasszony, aki jött a sérült gyerekkel. Még kaptam egy szerepet benne, azt a grófnőt, aki a hosszú megterített asztalnál ült Minya (Kőműves Mihály) mellett. Ennyi szövegem volt: Valdemár, te hányni fogsz, biztos…
– De emlékszel legalább a mondatra!
– Abszolút! Na, ez volt az első szerepem a „gyere, mert majd annyi csitrit játszhatsz, amennyit akarsz”-ra.  De az igazi bemutatkozásom nem ez volt. A Szuzai menyegzőt melegítették fel a színházban és kaptam egy statisztaszerepet. A királynő kíséretében én voltam az egyik lány. Krizsovánszky Szidi játszotta Dareiosz feleségét és a veretes szöveget hallgatva, Szidi vergődését végignézve, gondolom egy kicsit civilként is elkezdtem sírni, hogy hát ez borzasztó! hogy itt rabszolgák vagyunk, és így… Ott álltam balettcipőben, két rongyban, befont copfokkal és zokogtam a színpadon. Mondták a többiek: – Az új kolleganő egészen jó! – röhincsélve emlékezik. – Ez volt a bemutatkozásom. Nem nagyképűen álltam a tömegben, hanem sírva. Így fogadtak el. Aztán Visky Árpád megrendezte az Arany János estet, ahol elmondtam két balladát, a Vörös Rébéket és az Ágnes asszonyt. Az nagyon tetszett a közönségnek. Majd jött egy kabaré, ahol kiderült, tudok énekelni. Ezután Völgyesi András kiosztotta rám a Kaktusz virágát, ami iszonyatosan nagy boldogság volt számomra, és úgy gondolom, jól is sikerült. És ettől kezdve igazán felfele ívelt a pályám. Szebbnél szebb szerepeket kaptam, hiszen tudod.

És megoszt velem egy bensőséges alkotói titkot. A színészek általában nem beszélnek egymással ezekről a dolgokról akkor, amikor benne vannak. Most kitárulkozni mintha könnyebben menne.

–  84-ben megszületett a lányom, és történt egy érdekes dolog. Ha akarod, beleírod, ha nem, törlöd. Nem igazán volt időm otthon foglalkozni a szereppel, ezért, amikor este lefeküdtem, lehunytam a szemem és „bementem” a színpadra. Szöveggel, szituációval. Mindig is nagyon fontos volt, amikor a szövegkönyvet megkaptam és elolvastam a szerepet, hogy mozduljon meg a figura, lássak valamit belőle. Ha nem mozdult meg, baj volt, akkor újra és újra elolvastam, addig, amíg meg nem mozdult. És megálmodtam, felépítettem magamban, hogy hogy néz ki, hogy mosolyog, mi volt előtte, mi van most, és mi lesz utána. Ez olyan volt, mint egy varázslat. Évekkel később, a múltamon gondolkozva, eszembe jutott Borgesnek egy novellája, a Körkörös romok, ami arról szól, hogy valaki menekül a társadalomból és eljut egy szigetre. Ott étlen-szomjan, a halál küszöbén meglát egy istenszobrot, ami egy tigrist ábrázol. Ennek a bennszülöttek ennivalót visznek. Tehát túléli, étel-ital van. De az egyedüllét nyomasztja, ezért elhatározza, hogy álmodik magának egy fiút. De nem sikerül. Rájön, ahhoz, hogy a fiú megelevenedjen, csontról csontra kell megálmodnia, összerakni mindenét, a bőrét, a vérereket. És fel kell nevelni, az altatódaltól kezdve… a fiú életre kel… Aztán a gyerek eltűnik. A novella vége: felgyúl a sziget, s ő belép a tűzbe, mert már nem látja semminek értelmét. És amikor belép a lángok közé, és simogatják a lángok akkor jön rá, hogy őt is álmodja valaki…  A lényeg az, hogy így kell felépíteni egy szerepet. És akkor magabiztos vagy, mert a tiéd. Nem tudsz kiesni belőle, mert innen jön – sóhajt egy mélyet – minden igazán őszintén jön. Ez a módszer nekem nagyon bevált. Mikor vége volt az egész ottani pályámnak és áttelepültem Magyarországra, eszembe jutott, hogy az utolsó két darab, amiben játszottam, az a Három nővér volt, amiben folyamatosan mondogattam, hogy Moszkva, Moszkva, de nem tettem egy lépést sem azért, hogy Moszkvába kerüljek; a másik meg a Fölöttünk a csillagos ég, ahol úgy döntök a szerep szerint, hogy elmegyek, hogy a férjem tudjon karriert csinálni… És tíz év után, mikor rájövök, hogy se szerep, se férj, se élet, se semmi, akkor páros lábbal a tizedik emeletről… Akkor döbbentem rá, hogy Úristen, azért ezt nem szabad ennyire fantaszta módon, mert kísérted a sorsodat.
– Mennyire hatnak ezek az életünkre…
– Mikor átjöttem és kiderült, hogy… hát persze, idióta voltam. Elmentem Veszprémbe, mert amikor én elindítottam a kérelmet, még Hárshegyi volt az igazgató, de mire átkerültem, leváltották, Kapás Dezsőt is elküldték már és Vándorfi volt ott, aki azt mondta, szerepszerződésre azonnal felvenne. Mi az, hogy szerepszerződés? Nem is értettem. Én … akkor nem… és visszautasítottam. De nem tudtam, hogy mi az, Kati…
– Nem voltunk felkészülve…
– Mert ez hozta volna a többit, ha látta volna, hogy tudok valamit, akkor még kaptam volna szerepeket, de én azt hittem, hogy ez egy ilyen alamizsna, hogy ha Hárshegyi neked ajánlott valamit, akkor mi sem mondunk nemet, de… Így lekerültem a pályáról. …Tudod, lehet hogy szerencsés voltam. Mert a csúcson lett vége. Nem kerültem semmilyen megalázó helyzetbe. Nem kellett azt mondanom, hogy tálalva van, a hintó megérkezett… akkor ért véget, ott, ahol, amikor még tudtam csinálni és csináltam egy pár jó dolgot. …Aztán tovább kellett élni… És tudod, Istenhívő vagyok.
– Lettél?
– Nem.
– Mindig az voltál?
– Nekem volt egy nagyon erős hitű katolikus nagymamám, a szüleim azt mondták, tőlük azt csinálok, amit akarok. Erre én 13 éves fejjel azt mondtam, hogy engem közelről is érdekel Isten. Egy szürke apáca járt hozzánk – egyik barátnőmnek a nagybátyja pap volt –, aki felkészített a bibliából. Első áldoztam, következő évben bérmálkoztam, gyakorlatilag egyiket a másik után, és sokkal többet tudtam meg Istenről…, amit mindig is éreztem, de ott tudatosították bennem. Aztán telt-múlt az idő, nem mindig volt tiszta a hang és azt mondtam, nekem nincs igazán szükségem közösségre vagy egy vezérre, vagy pásztorra, hogy Istennel tudjak kommunikálni, tudok egyenesen beszélni vele. Imáimon keresztül én direkt kapcsolatban vagyok vele, nem érdekel a közösség. Éreztem az önzést, meg azt… tudod, ez olyan, mikor kezet fognak veled, de adnak egy kesztyűt előtte neked, hogy húzd fel.  Nekem ez így nem kellett… Mindig is tudtam, hogy van, és azt, hogy alakítja az életemet a mai napig is tökéletesen érzem. És ha fáj is sokszor …, megtanultam egy csomó mindent, amit színészként nem tudtam. Elmentem egy nagyon rossz irányba, Kati… az önzés, a nagyképűség, még sorolhatnám. Nem tudtam kezelni a sikert. Hol megrészegültem tőle, hol nagyképű lettem, hol meg annyira összezavart, hogy azt sem tudtam, ki vagyok. Gondolom ezért, kellett megtanulnom milyen, amikor az ember tűsarkú cipőben elmegy riportot készíteni és kiküldik a szeméttelepre. Ez csak egy példa. Meg kell tanulni, hogy pont olyan vagy, mint a többi… semmivel nem vagy különb… Ha te itt belül érzed, hogy mégis, azt nem így kell érzékeltetni. Hanem adsz, lepakolod, odakészíted a munkát, teszed a dolgodat. Ez egy tanulási folyamat volt. Az, hogy most a könyvtárban dolgozom, ez a jutalom. És tudod miért? Nem csak, mert stabilabb, békésebb környezet. Hozzájutottam a könyvekhez! Így kerültek a kezembe. És az a félművelt ember – most sem vagyok, a félműveltnél csak egy kicsit műveltebb – olyan könyveket olvashatott, amikben magyarázatot kapott azokra a dolgokra, amiket az ember úgy spontán érzett, a hiányokra…  És ez nagyszerű.
– Az biztos.
– Ez olyan nekem, mint amikor egy kirakós játékban helyükre kerülnek azok a hiányzó darabok. Nem vagyok ösztönös, már nem vagyok. Régen igenis csak ösztönös voltam. Ezért sértődtem meg.
– Igen, volt egy ilyen lenéző vélekedés is: á, nem tud semmit, csak ösztönből…
– Az igazi persze az, amikor az ember földösztönös, de megvan hozzá a tudása is. Ez olyan, mint amikor birtokába jutsz a bölcsek kövének, csak éppen nem tudod, mi van a kezedben. Sokkal többet tudsz ártani. Mert nem tudod, mire használd. Az a bűn, a nagyképűség. Azért, mert sikeres vagy. A másik vért, verejtéket izzad, ami neked most még könnyedén megy. Mindenkinek van felfutási ideje. És az ember nem tudhatja, hogy az mennyi. Nekem ennyi volt.… tíz év. De utána? Mi van, mikor kiöregedsz egy szerepkörből például? Ha nincs hozzá elég intelligenciád, eszed, műveltséged, hogy belenőj a következőbe? Az embernek fejlődnie kell. Dobos Cibi (Dobos Imre) mondta egyszer és nagyon élveztem, rá is néztem, hogy az a színész, aki meg van elégedve magával, az egy hülye. Igen. … És igen. Mindig van feljebb. Mindig van mit tanulni.

És mindannyian a saját bőrünkön tanuljuk meg. Nincs kivétel.

– Néha hébe-hóba elmondasz egy verset, tartasz egy előadó estet – ez kielégít?
– …
– Gyerekeknek is mondtál meséket.
– Amikor mesetáborok vannak. Az én meséim nagyon kicsiknek szólnak, A kiskakas gyémánt félkrajcárja, aztán legenda mesék, mint a Szent Anna tó, Gyilkos tóról szólók. Van benne drámaiság, a gyerekek ilyenkor döbbenten néznek – nagyot lélegzik, ahogy ábrázolja, miközben nevet – és amikor elmesélem nekik, hogy a tizenkét hattyú átbucskázik a fején és átváltoznak, hallom a megkönnyebbült sóhajokat, ez gyönyörű…. Igen, volt egy előadói estem, az életemet játszottam el a versösszeállításban.
– Megvan felvételen?
– Nincs. Nem tudom. Lehet, hogy megvan.
– A könyvtárnak. Légy szíves nézz utána.
– Jó. Ez se érdekelt, látod. Ha valaminek vége van, akkor az ott lezárult.
– Igen, lehet, hogy te nem tartod érdemesnek, és ezt még gondolhatod is, de akkor sincs jogod hozzá, mert beletartozol a színháztörténetbe. És mind így vagyunk ezzel. Nem mintha sokat változtatnánk a világ folyásán, de azért számítottunk.
– Volt olyan időszak, amikor minden megkeresést visszautasítottam, ami egyszer nyomot hagyhatott volna, hogy Rozsnyai Julival valaha valamikor valami volt. Én ezt a játékot elvesztettem, ne emlegessenek, ez az én hibám… Le kell feküdnünk. – mondja váratlanul.
– Még csak 52 perce beszélünk, nincs egy óra sem.
– Jó, akkor még nyolc percet beszéljünk… Nagy kacagás. – Miről?
– Kovács Leventével jól dolgoztál?
– Én nagyon. Kovács Levente egy nagyon furcsa ember. Hát, ő volt a kisfiú. Ott volt egy Csorba, egy Tompa, egy Tarr…
– Kisfiú, de aztán nagyfiú lett.
– Azt én már nem fogtam ki. Én nagyon jól tudtam vele dolgozni. Ő szeretett engem. És szerette azt is, ahogy dolgozom. Már a főiskolán is, csakhogy a főiskolán, ha már kialakult valakiről valamilyen vélemény, akkor azt neki is osztania kellett. Nem tudott kiállni az ember mellett. Mert ha Csorba vagy Tompa valakiről úgy vélekedett, hogy nem az igazi, akkor Levente se tudott tenni érte.
– Kezdő volt, még tanulta ezt az egészet.
– Nagyon értett a fiatalokhoz, hozzám pillanatok alatt megtalálta az utat.
– Volt egy jó mondata számomra, még főiskolán, amivel segített. Azt mondta: minden nagyon jó, amit csinálsz a színpadon, csak egyszerűen ott marad fent a deszkán, nem jut le. Tudod milyen jó volt ez az információ nekem? Nagyon sokat segített. Hogy nem magamnak játszom, hanem a közönségnek. Törekedjek arra, hogy eljusson hozzá.
– Nekem azt mondta, ahogy rájövök, hogy ott a közönség és néznek, már nem vagyok őszinte, egész másképp játszom. Miután elmúlott a sértettségem és elgondolkoztam rajta… Hasznos volt ez a mondat. Aztán ha Csorbával próbáltam… Aase anyót játszottam, László Attila volt Peer Gynt, a nagymonológja közben, amikor haldokolt Aase anyó… hogy idemegyünk és látod az erdőt, stb… a végén már úgy zokogtam, hogy Csorba csapott egyet a tenyerével. – Nem maga sír! Vegye tudomásul. A közönség! Hogy maga mit csinál, az a szart se érdekli, hogy meghatódott saját magától… Nem! A közönség sír! Én meg azt hittem, hogy milyen jól csinálom. Nem. Maga haldoklik. És meg is fog halni. A közönség sír. Ne maga bőgjön, ne érzelegjen itt nekem. Így tudta megértetni velünk…
– Tarr Laci volt nagyon jó… Albert Julival, együtt mentünk a felvételire, sikerült, és később, drámai gyakorlatra szokás szerint mindenki vitt egy jelenetet, mi is vittünk egyet, Juli találta ki, ő volt a művésznő, én az öltöztetőnője és nagyon meg voltunk elégedve magunkkal. Lemegyünk a pódiumról, Tarr Laci volt akkor éppen velünk, és azt mondja: Mehet… Fellélegeztünk. Kis szünet után folytatta: – …a fenébe. Szétröhögték magukat a többiek! Mi se haragudhattunk, olyan remekül tudta ezt mondani! Önkritikára tanított.
– Na ne…!
– Utána pedig, mikor volt egy jelenetem, ő segített nekem, a Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban (Brecht: Egy asszony monológja). Az asszony végig telefonál. Nekem nagyon megtetszett a monológ s amíg én mondtam a színpadon, ő végig halkan duruzsolta a szövegem alatt, hogy most mire gondol a nő. Olyan volt, mintha együtt lélegzett volna velem…
– Ez az a pillanat… nem tudom hol írtad le, hogy mintha szálak fűznének össze… Codrescu két darabot rendezett, azt hiszem, a Kor és igazságban volt, amikor a gyárigazgató (Nemes Levente) vajúdik és a szemüvege leesett, ott lógott valahol a fülén. Én kintről láttam és be kellett menjek. Majd meghaltam a röhögéstől, de éreztem, ha kinyitom a szám, akkor mindennek vége. Kalamár segített ki, azt kérdezte: Voltál ott…? Csak bólintottam, szöveg helyett. Így éltem túl azt a jelenetet! Nagyon meg volt rendezve, pontosan, mindennek megvolt a helye… Mikor a vállad játszik. Ott tanított meg a színészetre, „azt hiszitek ti színészek, hogy csak így lehet beszélgetni, szemtől szembe” – mondta nekünk. Nem, háttal álltál és a hátadon látta, hogy megfeszül, vagy ellazul, vagy fáj.
– Milyen jó, hogy találkoztunk! Tényleg! Most már emlékszem én is.
– Több volt, mint egy félév a főiskolán… A román színjátszás nagyon jó volt.
– Nekem is tetszett, nagyon. Izgalmas volt.
– Mircea Marinnal is élmény volt dolgozni (Felettünk a csillagos ég) Olyasmiket tudtak, ami a mi magyar klasszikusainkba nem fért bele, nem volt szokás. Sokat segített.
– Emlékszem, azt, hogy van csoda, a színpadon tapasztaltam meg az Elveszett levélnél, amikor Visky bejön az utolsó felvonásban hátul… és megéreztem, hogy ott van. De előre néztem, készültem, hogy most fogok leszámolni vele. És egyszer csak megéreztem, hogy ő hátul már megjelent… még szövege nem volt, semmi nesz nem jelezte. Fantasztikus volt, hogy én őt megéreztem.
– Olyan kisugárzása volt – teszi hozzá.

Hevesen bólogatok.

• Még egyszer volt, azt hiszem, a Pillangók a bőröndben c. előadásban, Balogh Andris rendezte. Ott is volt egy ilyen kapcsolat, amikor azok a szálak kifeszültek a levegőben, Visky, Nemes Levente és énközöttem. Ez egy kivételes pillanat volt. Meg hát én későre értem, fejlődtem, ez az igazság. Mikor először meghallottam a Farsangban a közönséget, hogy kacag azon, amit én csinálok…, addig mintha nem ült volna senki a nézőtéren, úgy játszottam. Egyszer, mikor elmentünk vidékre verset mondani és lejöttünk a színpadról, Nemes Levente azt kérdezte: Te, miért utálod a közönséget? Szeresd őket! Életemben ilyet nem mondott nekem senki, nem is gondoltam ilyesmire. Be kellett látnom, igaza volt, mert az járt a fejemben, mit értenek ezek ahhoz a gyönyörűséghez, amit ezek a versek jelentenek… s ez – nevetek idétlen múltbeli magamon – érződött. Azt mondta, így soha nem fogod őket megnyerni…
– Hű, te Kati…
– Meg a másik Visky volt, aki mondott egy jót nekem, hogy ő a hibáit, mert tudja, hogy hadar, fűtöttségre váltja. A hibáival együtt él, erényt kovácsol belőlük. Ezzel elárult valamit, amit általában a színészek nem szoktak, tudod, mind féltékenyen őrzik a kis titkaikat. Ilyen nagylelkű volt.
– Igen – helyesel buzgón.
– Még Fülöp Kala volt egy ilyen jó példa. Csúnya volt és öreg, pipaszár lábak, nagy pocak, de úgy állt ki valamelyik szerepben… arra gondoltam, én nem mernék kiállni a színpadra, ha így néznék ki.  Őt nem zavarta. Vállalta magát, és ezzel vált példává előttem… Anyám úgy nevelt, hogy szépen Katika, szép Katika, ezért, ha nem éreztem magam annak, akkor mintha hülye lettem volna, vagy valami difi lett volna velem… Közben nem erről szól az egész!
– Nekem is iszonyatos időmbe került… hogy nem ez, ami számít. Mert ha innen, itt belül szép vagy, akkor annak is fognak látni. Tudod…ugyanígy jártam Csorbával is… végig kínozott… Incze volt az isten.
– A szépsége miatt?
– Gondolom. Meg az egyszerű vidéki ártatlan. Szabó Ildit is szerette. De engem állandóan gyötört… Nem állítom, hogy nem szeretett, de inkább rugdosni, meg cikizni. Rólam sosem beszélt úgy, mint Szabó Ildiről. És eljöttek egyszer a marosvásárhelyi színházzal Sepsiszentgyörgyre. És bejött, hogy megnézze a volt osztályát, a Jó estét nyár, jó estét szerelmet játszottuk. Én nem tudtam, hogy itt van, és nagy rittyel, hogy lejárt az első felvonás és van tizenöt percem, és megbízást kaptam, mint kis elsőéves színésznő Kala és Vásárhelyi Katitól, hogy menjek le a büfébe, hozzak 3 nekezolt… emlékszel? nem volt kávé, csicseriborsóból készült, vagy miből… Megyek le a lépcsőn, és ki jön fel?… Csorba! Kimért, lassú léptekkel… Tanárúr! … S akkor odajött hozzám, rátette kezét a vállamra és azt mondta: – Rozsnyai maga egy jó színésznő. – Köszönöm szépen! – És még szép is. Ha én ezt a főiskolán tudtam volna… vajon miért nem? – Mással volt elfoglalva – feleltem gyorsan. Úgyhogy utólag megkaptam az elégtételt Csorbától is. Akkor nem hitt nekem senki. Nekem kell az, hogy higgyenek bennem. Ha benned bíznak, akkor megszűnik a kétely. Mindenki így van ezzel. Ha a bizalom megvan, várnak tőled valamit és elégedettek azzal, amit hozol, …akkor szárnyakat kapsz és tovább futsz… Ez történt az utolsó előadáson is, amiben játszottam. Tompa Miklós mester rendezte meg a Tamási -Boldog nyárfalevél című előadását, amely falusi környezetben játszódik. Semmi érzékem az igazi népiességhez, rám osztotta a jegyzőné szerepét és látva rettegésemet, azt mondta, te fiacskám, csak csináld azt, amit én mondok, akkor nem lesz baj. Nem is volt. Nem kellett parasztasszonyt játszanom, csak őszintén eljátszani egy megbántott nőt, aki kiáll az igazsága mellett. A végén annyit mondott, megtanítottam egy jó színésznőt magyarul beszélni. Szóval, tőle megkaptam a bizalmat. Így érdemes volt… Ezért mondom, nem tudom, mi lett volna ha… mert akkor vége lett egy színházi korszaknak a Ceausescu halála után. Levente lett az igazgató, nem tudom, mert én is eljöttem …
– Hát igen. Ezt már nem tudjuk meg. Levente kétségbeesésében – ő is kevés volt hozzá, érezte, mert jófej volt, értelmes, én bírtam – odahívta Bocsárdit, aki azt mondta, csak úgy vállalja, ha jöhet a csapata is, mert ő így tud dolgozni. És felépítette a saját színházát. A régiek csapata szétesett.

Késő van, mindketten tudnánk folytatni reggelig, és a legfontosabb dolgok talán el is maradtak. De azokat majd máskor. Most a találkozás öröme tölt be, a délutáni előadás izgalma, a finom vacsora, a kellemes esti beszélgetés eleinte hármasban, majd Laci tapintatosan visszavonul, otthagyva minket egymásnak. Még beszélgetünk az egyidejű múltunkról, a külön élményeinkről, a meglátásainkról – kifogyhatatlanok ezek a témák. A színész egész nap az esti előadás lázában, révületében jár-kel, a próbákon a jól sikerült alakításért, a pillanatok igazságáért való küzdelmében alig van ideje olyan prózai dolgokkal törődni, mint a világi szokásos aggódások, miközben persze mindent megcsinál, amit kell, de félszívvel máshol van. Így nincs idő igazán egymásra sem. A leendő mű magának zabál fel minket – és mi ezt élvezzük. Amíg ki nem esünk belőle, és meg nem látjuk az élet hol józanabb, hol minden képzeletet felülmúló valóságát, cseppet sem kisebb értékű oldalát… Júlia ebben is jelesre vizsgázott és vizsgázik nap mint nap, amint a két beidézett link is bizonyítja.

Sok sikert a valóságban, kedves Rozsnyai Juli művésznő!
„Mert az élet szép – te néked magyarázzam?”

---

Lejegyezte: Nászta Katalin

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ