Mikor gyermekkoromban édesanyám elengedett valahová – vagy később suhancként már mentem magamtól, csak éppen bejelentési kötelezettségem volt elmenetelem helyét és célját, valamint érkezésem időpontját tekintve –, mindig azzal vált el tőlem, hogy „Aztán a híred ne érjen haza előtted!”. Ebben a felszólításban benne volt az is, nehogy valami rosszat, meg nem engedettet, netán tiltottat elkövessek; de benne volt az anyai féltés is: nehogy valami bajom essen, s annak a híre megelőzzön.
Akkoriban nem volt mobiltelefon, utcai vezetékeshez sem lehetett mindenütt hozzáférni, így hát édesapán gyakran kellett nyugtassa édesanyámat, ha hosszabb ideig nem kapott hírt felőlem, vagy nővérem felől: „Ne búsulj, ha baja lesz, jelentkezik. Vagy ő, vagy más. Addig legyél nyugodt, míg nem hallasz hírt róla!”. Nem tudom, édesanyám mennyire nyugodott meg ettől, de tény, hogy eszembe jut ez a nyugtatás, valahányszor valamelyik gyermekemért aggódom, ha hosszabb ideig nem hallottam hírt róla, nem adott hírt magáról.
Az anyai intelmet – miszerint a hírem ne előzzön meg – juttatta eszembe minap egy kellemetlen történet. Athénban a reggeli csúcsforgalomban próbáltunk bepréselődni a zsúfolt metróba. Nagy nehezen sikerült, bár az ajtót elállta egy fél kézzel erősen kapaszkodó, másik kezével telefonját babráló férfi. Kopasz volt és jól öltözött. A hátamnál is voltak még, igyekeztek begyúródni a kocsiba. Emberünk nem tágított: erősen kapaszkodott és szorgosan simogatta a telefonját. Az embergyűrű szorításában ösztönösen magamhoz szorítottam kicsi válltáskámat, ugyanis benne volt a pénztárcám valamennyi iratommal. No meg térképek és egy útikönyv. Pénz és iratok nélkül nem lehet közlekedni, térkép és útikönyv nélkül pedig nehéz megtalálni a látványosságokat. A telefonom már nem fért bele e degeszre tömött táskába, így a nadrágzsebemben lapult. A mögöttem lévő, fekete vasalt inget és rövid kecskeszakállat viselő férfi is próbált kapaszkodni. Táskámat nem láthattam, mert a kecskeszakállas zakóját tartó jobb kezét éppen fölötte tartotta. Ezért jobban magamhoz szorítottam.
A metró megállt és a két férfi az ajtó felé gyúródott. Közben a zsebmetszés technikájáról beszéltek románul. Előbb azt hittem, egymást akarják figyelmeztetni a zsúfolt metróban leselkedő veszélyekre, de meglátva táskámon az elhúzott zipzárakat, rájöttem, hogy a sikertelen akció miatt mosta a fejét a kopasz a kecskeszakállasnak. Mire észbe kaptam, a kocsi ajtói záródtak és a szerelvény kigurult az állomásról. Következtetésemet már csak feleségemmel oszthattam meg, ugyanakkor örömmel és elégtétellel konstatáltam, hogy a degeszre tömött kézitáskámból nem tudta kihúzni a zsebes a pénztárcámat, így megmaradt minden magamnál hordott értékem: a pénzem, az irataim, a térképeim és az útikönyvem.
Csupán a biztonságérzetem lett oda.
Hasonló érzés fogott el, mint mikor középiskolás koromban, iskolai kiránduláson, a vonaton megkérdeztem egy, a fülkeajtót nyitva hagyó borgőzös fiatalt, hogy otthon lepedőn jár-e; az pedig – nem díjazva érdeklődésemet – hatalmas pofont tekert le nekem, akkorát, hogy csengett belé a fülem. Azóta tudom, hogy nem vagyok sérthetetlen. No meg azt, hogy konfliktust csak akkor generáljunk, ha alaposan felmértük az erőviszonyokat.
Egész nap kísértett a történet. Bizonyára összehangolt akció lehetett, több áldozattal – akik nem voltak annyira szerencsések, mint én –, mert nap közben többször is ellenőriztek minden utast a metróban és gyakran figyelmeztették az utazóközönséget: vigyázzon fokozottan az értékeire. Meg ha utána kedvességből megkérdezték a derék görögök, hogy honnan jöttünk, kitérő választ adtam, nem szerettem volna, ha a zsebesekkel egy kalap alá vesznek…

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény rovat, 2019. július 16.