Kikötőben szeretnék lenni most – kocsmában, persze –, valahol egy déli kikötőben, hol hallgatag matrózok üldögélnek révedezve, kagylók és moszatok szagát hozza a szél, ott szeretnék lenni most, valahol délen, ahol már közel a messziség, s akár az ötletek, olykor fölbukkannak a szigetek. Istenem, hol vannak azok a szép, estébe nyúló délutánok, amikor teljesen mindegy, hogy hány az óra, szerda van-e, vagy péntek, ahol csak úgy elpereg az idő, akár a homok, vagy mint az élet, ahol az ember megbecsüli a pillanatot, hisz nyilvánvaló, hogy csak a pillanat örök, ezt maga a végtelennek tűnő tenger is jól ismeri, ezért is hánykolódik, s ha lecsöndesül, a mélyben akkor is ott feszül valami nagy-nagy nyugtalanság.

Jól tudom, mindez csak locsogás, játék a szavakkal, reggeli torna fogalmazásból, olyan, mint mikor az ember önmagával sakkozik, vagy csak úgy elindul sétálni, mindegy, hogy merre s meddig, csak jár-kél erre-arra, csak megy a menésért, amiként azt egy költő mondja, persze, ez a költő nagyon jól mondja, mert úgy is kell menni, csupán a menésért, nem jó, ha az ember mindig csak oda megy, ahová föltétlen mennie kell, szóval a kényszerű menés nem jó. Most úgy teszek, mint aki tudja, mi a jó és mi a nem jó. Az sem jó, ha az ember úgy tesz, mint aki tudja.

1. Demeter Mária:
   2019. július 21. 12:52

   Nagyon tetszik.