Vannak bizonyos rituáléim, olyan helyekre visszatérve, ahová hosszabb ideje vágytam vissza. Amennyire nem szeretem a kötöttségeket és a leszögezett programokat, annyira fontos mégis visszatérve egy-egy régi kedves helyre megérinteni mindent, ami ott fontos volt valaha is nekem. Emlékszem, mikor New Yorkba kezdtem utazgatni több-kevesebb gyakorisággal, ma is ismerem az útvonalaimat, amelyeket az első nap első óráiban le kellett futnom ahhoz, hogy nyugalmam legyen a Central Parktól a Times Square-ig – amit ma már olyan nagyon megvetek, de akkoriban a várost jelentette nekem, amit annyira szerettem – a Seaporttól a Battery Parkig és a Village, a jó öreg Greenwich Village. Minden általam kicsit is kedvelt helyen megvannak ezek a pontok, amiket mind meg kell érintenem ma már ahhoz, hogy tudatosítsam magamban, itt vagyok, visszajöttem. Mintha be kellene jelentkeznem nekik, ahogy a mai virtuális világban mondanák, be kell csekkolni onnan. Így van ez Bordigherával is. Ott meg aztán két nap alatt annyi ilyen pontot hoztam létre észrevétlenül magamnak egy évvel ezelőtt, hogy amikor első éjszaka lefutottam a tengerpartra, csak a bejárhatatlan távolságok, a kései óra és a kimerültségem szabott korlátot számomra, hogy ne induljak frissiben neki az óvárosnak, a Monet-kilátónak a város felett, a Marabuttonak meg a kis piazzettának a Garibaldi-tér felett, ahol derűs reggeleken a Piave-emlékmű mediterrán fenyőinek árnyékából lelátni a tengerre és Sant’Ampelio kis kápolnájára is.

De ahogy mondtam, a szabadság igényével és ígéretével érkeztem szívemben, és noha nagyon szerettem volna egyszerre mindent látni és megérinteni, amit Bordigherán ismertem és szerettem, mégis egy másik, ismeretlen irányban indultam el másnap reggel is. Tudtam, hogy van időm sorra visszatérni mindenhová, hisz gazdag vagyok: annyi időm van, hogy az felér egy milliomosi státusszal ebben a helyzetben. Nem utolsó sorban telítve voltam kíváncsisággal és izgalommal rengeteg újat is felfedezni. Nem voltak konkrét célkitűzéseim, és már igazából nem is kerestem semmit, csak menni és látni akartam, megélni Bordigherát teljes odaadással. Azt azonban nem veszíthettem pillanatra sem szem elől, hogy ezt a csodát én André Acimannek köszönhetem, az írónak, aki ezidő alatt megváltoztatta az életem. Akinek a könyveit sorra fogyasztottam el, és aki ugyanolyan mély rajongással szól Bordigheráról, amikor csak szóba kerül. És Aciman mellett Eliot és Olivert sem feledhetem, akiknek nyomdokai után kutatva hozott ide a sorsom egy évvel korábban. És amikor kora délelőtt elindultam Vallecrossia felé a felújított Lungomare Argentinán, akkor titokban azt is reméltem, idén sikerül kiszúrnom azt a tengerparti villát francia ablakokkal, körterasszal, gyönyörű, ligúriai korlátokkal, amelynek nyikorgó kis kertkapuján akár át is lehet ugorni, ha az ember olyan nagyon siet le a tengerpartra reggeli előtt úszni, vagy ebéd után ejtőzni. S amelynek látósugarában ott van a vízben az a szikla, ahol Oliver és Vimini oly sok délutánt töltött el nagyokat beszélgetve az élet nagy dolgairól, már amit egy huszonéves világjárta egyetemi tanár palánta és egy tizenéves leányka, akinek rövidke életének napjai megszámláltak, erről tudhat. És még nagyobb titokban nagyon reméltem azt is, hogy ha a villát meglelem, akkor ott lesznek mögötte az elhagyott vasútvonalak, amelyek a monarchia korában Bordigherát Nizzával kötötték össze, és amit a gyom felvert már akkor, amikor egy harminckét évvel azelőtti nyári reggelen Elio odavitte a New Yorkból frissen érkezett Olivert a félrehúzott és vándorcigányok által belakott királyi címeres vasúti kocsikat megnézni. Hogy aztán felkaptassanak a Vallecrossia és Ventimiglia közötti domb oldalán szerpentinező ösvényen San Giacomoba, a harangláb tornyába, szerteszét nézni onnan erre az egész mesevilágra.

Nekem nem volt ugyan kertkapum, kirontottam a házból, és lefelé igyekezve a tengerpartra, beugrottam a kisboltba valami reggeliznivalóért. Éppen megérkeztek a friss péksütemények, és természetesnek tűnt, hogy sajtos ligúr focacciát viszek magammal az útra, de amikor a frissen szedett kajszibarackokat megláttam a kiskosarakban kirakva, egyértelművé vált a döntés, a focacciát egy másik reggelre halasztottam. Élveztem a kis bolt hangulatát is, ahogyan minden betérőt ismerősként köszöntöttek, és élénk társalgásokba elegyedtek az elmúlt nap vagy épp az aznap reggel fontos dolgai felett. Persze, engem itt senki sem ismer, s mint olyan, kicsit távolságtartóbbak, ám roppan kedvesek voltak velem szemben. Olaszul szóltam, és igyekeztem beszédbe elegyedni. Az eladó, régi vágású, de fiatal ember, fehér köpenyben, barátságos mosollyal fogadta az udvariasságként elkönyvelt gesztust, és cserében angolul válaszolt. Intettem, erre nincs szükség, hisz ha itt nem, akkor hol tökéletesítsem olasz nyelvtudásomat, és kacagtunk. A mögöttem álló öregúr máris megkérdezte – olaszul –, honnan jöttem, és mondom, honnan. Mindenki elismerően bólogat, persze, ilyenkor mindig azt is elmondom, hogy lényegében európai vagyok, és hogy innen s innen származom. Ritkán járnak turisták az élelmiszerboltba, mondja az eladó, én meg elmagyarázom, hogy lakást bérelek itt, és nekem ez így könnyebb, már ha az emberekhez és városukhoz akarok közel kerülni. Egyetért velem ebben, és kér, mindenképp nézzek még be, holnap friss gyümölcsöt és hústermékeket is kapnak. A pékáru meg minden reggel friss.

Ami a promenádon, a Lungomare Argentinán elsőre szemebe ötlik, mikor a vasútsínek alatti alagúton kilépek a tengerpartra, az a Baretto. Nem látom a pincért, így azt sem, mennyire Maurizio az vagy sem. Csak a kávéjukba és a ma reggel szürkés-kék tenger kissé ködös látványába feledkezett reggeli törzsvendégeket az asztaloknál újságot olvasgatva. Nem a megszokott irányba, a tengerparti luxusszállodasor felé és a Sant’Ampelio kápolna irányába indulok, hanem jobbra térek. Örömmel tapasztalom, hogy ahol a lungomare véget ér, már nincs kerítés. A promenádot tovább építették Vallecrossiáig, ezzel pedig összekötötték a Ventimiglián át szinte a francia határig húzódó tengerparti látványsétánnyal. Szemben velem a Francia Alpok töltötték ki a panorámát, és karnyújtásnyira tűntek, olyan volt, mintha egy komolyabb nekiiramodással akár Menton vagy Cap-Martin is könnyedén elérhető lenne. A távoli kanyarban Monte Carlo ködben volt, a tenger meg kitartott a szürke-kék árnyalata mellett. A tenger felőli oldalon pálmafák szegélyezték a sétányt, jobbról a régi villák sora meredt rá a borongós tengerre a vasúti sínpár túlpartján. Fenn a dombon meg Bordighera palotái húzódtak, ismerősen tekintett immár rám a Torre dei Mostaccini és a Forbes is a magasban. Az E80-as út viaduktja Bordighera és Ventimiglia között a mély völgy felett meg épp azt magyarázza, honnan kapta Vallecrossia a nevét.

Tudtam, hogy nem vagyok teljesen elememben, s azt is, hogy nem tisztáztam le még mindig magamban azt a kérdést, ami érkezésem estéjén belémnyilallott. Fura zaklatottságot éreztem, és reméltem, hogy túlleszek mihamarabb ezen, és görcsmentesen élvezhetem azt, amiért annyit vágyakoztam, és amiért ezt a hosszú utat megtettem. A hangulatom akkor kezdett javulni, amikor valahonnan előbukkant a nap, és a reggeli szürkeséget, a korábbi napok eső mosta bágyadtságát mind jobban visszafestette eredeti színeibe, élénk kékbe, buja zöldbe, ropogós fehérbe és illatos sárgába. Ezen felül a piros jelentett még adalékszínt a palettán a megnyíló napellenzők csíkjain, illetve a fehéroszlopos erkélyekről leomló trombita formájú virágok szirmain.

New York-i, Los Angeles-i és lényegében a világ minden táján fellelhető kedvenc városaimban tett hosszas sétáim fényében ez a tengerparti séta nem tűnt különösebb fizikai megterhelésnek, a táj és a lélekgyönyörködtető panorámák teljesen elfelejttették velem a kilométereket. Észre sem vettem, mikor lett Bordigherából Vallecrossia, és mikor váltott az át Camporossóba. Csak mentem a pálmafákkal hímzett sétányon, és hol a tengerre figyeltem, hol a partra emelkedő villákat fürkésztem. Kávézóteraszok váltogatták egymást menet közben, sehol sem volt tumultus, békés, reggeli hangulatban kávéztak, reggeliztek az emberek a napernyők alatt, amelyek amellett, hogy védelmet nyújtottak előle, mégiscsak a soknapos esőzés utáni ujjongást jelentették a kitisztuló égbolt és a napsütésben ismét kék tenger fölött. A folyóhoz értem. Immár párhuzamosan és keresztben is víz vett körül. A hegyekből érkező Nervia Vallecrossia és Ventimiglia határán ömlik a tengerbe. Soha nem volt részem abban az élményben, hogy ilyen közelről szemügyre vehessem egy folyó tengeri torkolatát. Lesiettem a partra a kávéházi terasz mellett, ahol kisgyermekek sivalkodtak, míg szüleik egy-egy kávéscsésze társaságában feküdtek elaléltan a terasz egyik asztala melletti összetolt székeken pihegve. A kavicsos partra leereszkedve láttam, milyen furcsán érkezik a folyó, és terebélyesedik ki széles tóvá csak pár lépéssel a tengerbe érkezése előtt, hatalmas pancsolót, és sűrű part menti növényzetével biztonságos búvóhelyet is biztosítva a sima víztükrön vidáman ide-oda sikló vadkacsáknak. És ott, mintha megtorpanna, nem folyik be szélesen a tengerbe s ezáltal a világóceán anyai karjaiba, hanem körben jár a saját maga által kialakított tóban a víz, és egy vékony kis patak-eret megeresztve a tenger felé, kicsit oldalra kerülve, diszkréten ömlik abba. A lépésekkel fennebb még széles és mély folyó ismét patakká, sőt, csak csacsogó, tisztavizű csermellyé összezsugorodva fejezi be életútját, amit mezítlábra vetkezve könnyedén átugrottam, és hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem csalás, meg is kóstoltam az édes vizét, amitől csak ugyanakkora lépésre már a Földközi-tenger sós vize hullámzott. Olyan ez, mint az emberi élet végén visszatérni a gyermekkor csermely-idejébe, levedleni magunkról minden szigorúságot és merevséget, erőt és hatalmat, amit az élet az emberöltő során nyakunkba rakott, kibontani béklyóinkat a lelkünk körül, hogy egyszer még utoljára hadd legyen szabad, hadd élvezze az életet, hadd süsse a nap. Pontosan ugyanúgy, ahogyan gyermekkorában tette, amikor még tisztán, ártatlanul állt a világ előtt. Ugyanúgy, mint ahogyan most, amikor már maga mögött tudhat mindent, amit életnek lehet nevezni. És minden megérett rá, hogy az élet-gúnyát, a partok közé szorított utat felváltsa egy végtelennel, egy kéklő, istenfelettivel.

Az jutott eszembe ebben a délelőtti tengerparti tündöklésben a partról a hegyek irányába nézve és a vízparti zöld spalettás, franciaablakos villákra leomló virágesővel az erkélyeik korlátján, hogy ha megkérdezne engem most valaki, szerintem hol állt Elioék háza, akkor mindenképpen erre a narancstól roskadozó fa melletti villára mutatnék itt.

Átsétálhattam volna Ventimigliába a parton is, átugorva a csermelyt, de megpillantottam egy gyalogos pallót színesre festett fakorlátokkal kicsit fennebb a folyó torkolata fölött, és inkább arra mentem tovább. Mikor a pallón ismét átléptem – az ott még széles – folyót, a fák takarásából egy kiszélesedő grundra érkeztem. Frissen öntött barna kerékpárutak futottak keresztül-kasul, frissen öntött járda, egy nemrég még elhagyatott – valószínűleg ipari – területen egy mostanában kiépített új park, játszótér, padok, ivóvizes kutak. Mikor közelebb értem, vettem csak észre, az összefutó és V-alakban szétágazó kerékpárutakat is, és a széles sétálóutat is vasúti sínekre öntötték. Mi sem bizonyítja jobban, mint a még megmaradt oszlopok, amelyek a sínek mentén a felső vezetékeket tartották. Nem kellett túl sokáig töprengenem rajta: itt vannak, hát az elhagyatott egykori vasúti sínek! Az olasz-francia határ szomszédságában az azúrparti vasút, amely a francia és olasz riviéra mentén épült, egykori szárnyvonala ez, amit évtizedek óta kivontak a forgalomból, és amikor az új kétvágányos pályát kiépítették, a régi síneket meghagyták az enyészetnek intézkedni felettük. Hogy a királyi címeres vasúti kocsik hová lettek, nem tudtam megfejteni, a cigányoknak is csak bottal üthettem a nyomukat a bicikliúton visszafelé botorkálva a tengerpartra, immár a ventimigliai oldalon.

---

(Folytatjuk)

Forrás: Égből kapott mesék

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ