Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (94)

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Botár László: Megélt pillanatok

(HMKK könyvek, Csíkszereda, 2009, Szerkesztő: Cseke Gábor, Fotók: Ádám Gyula)

Az abszurd dráma több hullámban is elérte Romániát. Valamikor a múlt század hatvanas éveiben Bukarestben minden további nélkül játszottak Ionescut, Beckettet, Arrabalt vagy éppen Mrożeket, és akkoriban jegyeztem meg a lengyel szerző egyik kortársának, Tadeusz Różewicz (1921-2014) regényírónak az egyik szellemes mondatát: az emberek különbözőek. Van aki ujjával az orrát piszkálja és van aki remekműveket alkot vele. Nos, éppen tíz esztendővel idéztem ezt a mondatot Botár László (1959) festőművész ötvenedik születésnapján, amelyen a címben jelzett könyvét is bemutattuk és kiállítását is megnyitottuk. Már akkor hozzáfűztem: hogy munkái mennyire remekművek, azt majd eldönti az idő, de van amihez nem fér kétség. Botár formatervezőként, plakát-grafikusként, kiadványszerkesztőként, kiállítás- és művésztelep szervezőként, az erdélyi és hazai művészvilág intézményeiben részt vállalóként, és mindenekelőtt a külső és belső világunkat érzékenyen értelmező festőként minden ujjával, szellemével, tehetségével, munkabírásával, szervezőkészségével folyamatosan és eredményesen dolgozott. És könyvét most újra lapozgatva mindenekelőtt az döbbent meg, hogy azóta bizony eltelt tíz esztendő, és hogyha a hatvanéves születésnapján kellenne mondjak valamit, akkor csak önmagamat tudnám ismételni. Hiszen minden útját továbbra is következetesen járja: a csíkszeredai, nemzetközi Freecamp táborok nem szakadtak meg. A CreArt uniós program művészeti vezetését rábízták. Az erdélyi képzőművészeti intézményekben vállalt szerepét továbbra is betölti. Köti össze a szálakat Románia különböző térségeinek a művészei között, de ugyanakkor magyarországi alkotótáborokban is megfordul. Formatervező tanácsai alapján alakították át a csíkszeredai Megyeháza Galériát, hogy még célszerűbb legyen, és egyáltalán nincs ott olyan kiállítás, amelynek felrakásához, berendezéséhez ne kérnék a véleményét, hiszen a bemutatott alkotások összhangjának, párhuzamosságának vagy éppenséggel ellentétüknek meg van a maga szerepe, már pedig ebben ő az igazi szakértő. És még ki tudná megszámolni, hogy munkahelyén, a Hargita Megyei Kulturális Központban hány plakátot, ismertetőt, kiadványt gyártott mindig olyan modern grafikai kivitelezésben, amelyek mind színben, mind formában, mind a betű- és tördelésgrafikában példát mutathatnak arra, hogyan lehet elkerülni a digitális eszközök által lehetőségként megteremtett zagyvaságot, amellyel sajnos napjainkban olyan sokan élnek. A tavaly kisebb csoportot vezettem a műtermébe, ahol valóban otthon érzi magát és fiatalok faggatták arról, mikor és hogyan jön meg az ihlet. Annyi bizonyos – akartam mondani akkor – hogy az ihlet nem az esti gyorssal és még csak nem is Messengeren érkezik, hanem egy másik M betű, a munka függvénye. De hát hagytam, hogy ő beszéljen, mert ahhoz is ért, több pályatársától eltérően soha nem mondja azt, hogy majd beszéljenek a művek. A Big Data, a nagy információs halmazok és a közösségi oldalak korában élünk. Botár László virtuálison is ott van mindenütt, és amikor látom, hogy a Facebookon hatszáz közös ismerősünk van, akkor arra gondolok: a kapcsolati hálónk rengeteg ponton összeér. És ezt már nyugodtan lehet több mint hagyományos, huszonegyedik századi barátságnak is nevezni.


A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:

Székedi Ferenc dedikált könyvei

2019. július 22.

Szóljon hozzá!