Meghalt Heller Ágnes
(1929-2019)
Kor- és kartársa, Tamás Gáspár Miklós írta Róla a hvg-ben, búcsúzóul: „Heller Ágnes – millió idegesítő hibája és tévedése ellenére – az életünk része, magyarországi, európai, amerikai, ázsiai olvasóié és hallgatóié, az éles hangja, a kamaszos nevetése ott a fülünkben, szívós, törhetetlen egyénisége az emlékezetünkben. Az volt az ember benyomása, hogy örökké fog élni – de ő kifogott mindenkin és a sorson, nem várta meg a hanyatlást és a késő aggkort, meghalt ez a makkegészséges, kilencvenéves fruska, kicselezve a hosszú szenvedést. És őrületbe fog kergetni mindenkit avval, hogy kiderül róla: halhatatlan.”
Kőbányai János riportregényében Heller Ágnes így emlékezik germekkorára, családjára:
Tüzet látok, nagyon szép tűzszikrákat, az ég fekete és gyönyörű. Az anyám hangja: „Ági, ne hajolj ki az ablakon, szemedbe megy a korom.” A mozdony lassít: ssss, sss, ss, s. Anyu megismétli: „Ági, ne hajolj ki az ablakon, mert szemedbe megy a korom.” Anyu énekel: „ahol a sárga villamosok járnak, a boltok bezárnak, ott van Budapest.” Mégis kihajolok az ablakon, és meglátom a fényeket. Rettenetesen nagy öröm fog el: ott van Budapest. Ez az öröm mindig megmaradt, ha meglátom Budapest fényeit: ott van Budapest, ahol a sárga villamosok járnak. Otthon vagyok. Itt az otthonom. Szőlőt eszem, a szőlő édes, álmos vagyok, és elalszom a szőlő ízével a számban.
Ez az első emlékem.
Apai nagyanyám tizennégy testvér egyikeként látta meg a napvilágot Bécsben. Az apja zsidó tanító volt. Hogyan nevelt föl tizennégy gyereket? Máig is titok. Mind életben maradtak. Egyesek közülük Bécsben maradtak, más részük átjött Magyarországra. Mások Brünnbe költöztek, és csehvé lettek. A tizennégy testvér erős szolidaritással kötődött egymáshoz, az idősebbek tanították a fiatalabbakat. Mellernek hívták őket, nem Hellernek. Meller Zsófiának hívták a nagymamámat. A Mellerek közül sokan lettek műtörténészek, ügyvédek, üzletemberek. Meller Ernő nagybátyám a szegedi főrabbi lányát vette feleségül: Anna nénit. Előkelő, jó családokban mozogtak, noha egyik sem emelkedett jómódra, mert a pénzük nagy részét fiatalabb testvéreik taníttatására fordították. Apámat Móric nagybácsi nevelte: fizette az egyetemi taníttatását, hiszen nagyanyámnak erre nem tellett. Ő ugyanis még egész fiatal asszony korában özvegyen maradt három pici gyerekkel. Férje, aki szintén tanító volt, tuberkulózisban halt meg, harmincas éveinek elején, apámnak alig volt emléke róla, mert négyéves volt csupán, amikor árván maradt.
Nagyanyám a bécsi egyetemre járt, az első női egyetemi hallgatók egyikeként történelmet és német irodalmat tanult. Függöny mögött ülve hallgatta az előadásokat. A fiúk állandóan fölhúzták a szoknyáját. Jobban tanult, mint a fiúk, akik fölhúzták a szoknyáját. Egy idő után inkább azt kérdezték tőle, mit olvassanak szemináriumi dolgozataikhoz. Okos asszony volt, parancsoló egyéniség. Utolsó, etikáról szóló könyvemben lefestettem a személyiségét. Névvel szerepel a könyvben, angolul már megjelent; magyarul Személyiségetika lesz a címe. Miután férjhez ment, egymás után szülte a gyerekeket. A két nagynéném és az apám között egy-egy év a korkülönbség. Ha a nagyapám nem hal meg, másképp alakul a nagymamám élete: minden bizonnyal ő is tizennégy gyereket szült volna. Így viszont azt a hármat el kellett tartania. Pénzt kellett keresnie. Jelentkezett a hatóságnál: tanítani szeretne. Egy Modor nevű magyarországi kisvárosba helyezték el, amit most Modrának hívnak, és Szlovákiához tartozik. Nemrégiben pozsonyi barátaim elvittek oda. Régóta szerettem volna megnézni, milyen az a város, ahol apám nevelkedett, hiszen sokat mesélt róla. Járták a Kis-Kárpátokat, szedték a szamócát, az epret, az áfonyát, a gombát; abból egészítették ki a háztartás menüjét. Alig hagyták el a városfalat, máris a hegyekben találták magukat. Ez 1993-ban is hasonlóképp történt. Kimentünk a városkapun, és azonnal beléptünk az erdőbe, pontosan úgy, ahogy apám emlékezett rá. Apám tízesztendős koráig nevelkedett Modoron. Nagymamám a polgári iskolában tanított, nevelte a három gyereket. A legkisebbik gyerek diftériát kapott, és meghalt. Később, valamilyen felettesével szembeni konfliktus miatt, nagyanyám áthelyezését kérte. Újvidéken kapott új állomáshelyet, ami ma megint csak nincs Magyarország területén. Ott, a Királyi Katolikus Főgimnáziumban tanult tovább apám, kiváló eredménnyel. Sok történetet mesélt Újvidékről is, de nem annyit, mint Modorról, mert azt jobban szerette. Ügyvédnek tanulni feljött Pestre. Nem akart ügyvéd lenni. Sok minden más érdekelte. Filozófus vagy zenész szeretett volna lenni, gyönyörűen zongorázott, koncerteket is adott. Minden akart lenni, csak ügyvéd nem. Viszont Móric nagybátyja csak ezt a pályát volt hajlandó finanszírozni. Móric maga is ügyvéd volt, arra gondolt, hogy az apám veszi át az irodáját, neki nem volt gyereke.
Apám 1911-ben tette le az ügyvédi vizsgát. (Diplomáját megőriztem, s nemrégen a fiamnak ajándékoztam, aki bekereteztette és kiakasztotta a pesti irodájában.) Az első világháború alatt hadbíróságon teljesített szolgálatot. Bevonulásakor eldöntötte, hogy mindenkit fölment. Ugyanis statáriális bíróságra helyezték, ahol ha valakit bűnösnek találtak: vitték akasztani. Mindenkit fölmentett. Egyszer került csak bajba. Egy fiatal, ideg-összeroppanásos katona bevallotta, hogy megölte a parancsoló tisztjét. Nem lehetett felmenteni, sőt maga kérte, hogy végezzék ki. Mit csináljon? Hiszen megfogadta – nem tudom, kinek, de megfogadta –: soha senkit nem ítél halálra. Szerencséje volt. Meghozta ugyan a halálos ítéletet, de IV. Károly király épp akkor lépett trónra. Apám azonnal táviratozott, kegyelmet kért és kapott elítéltje számára. A trianoni békeszerződéskor a nagymama nyugdíjaztatását kérte, és Budapestre költözött apámhoz, később a lányához, Gréta nagynénémhez, aki festőnő volt. Rossz festőnő, de nagyon aranyos asszony, férje, Ehrenhaft Gyula, szintén osztrák zsidó. Jóval később jött Magyarországra, mint apám, már felnőtt emberként. A Pester Lloydnak írt közgazdasági cikkeket, majd annak betiltása után a Neue Zürcher Zeitung budapesti tudósítója lett. 1944 áprilisában, súlyos tüdőgyulladással, letartóztatták és bebörtönözték, ahol meghalt. Édesapám anyanyelve a német volt, de négyéves korától magyarul is tanult, imádta a magyar nyelvet. A nagymama az iskolában németül és magyarul tanított, de egyre inkább magyarul. Gyönyörűen beszélt, nem volt akcentusa, mint apámnak, viszont, szemben az apámmal, aki a magyar költészetbe volt szerelmes, a nagymama az irodalomban Goethénél és Thomas Mann-nál maradt. Németül olvasott elsősorban, jóllehet magyarul tanított. Számára a költészet nyelve a német maradt. Ahogy Magyarországon ironikusan mondják: „Grossmutter liesst Goethe”, nos, ez az én nagyanyámra tökéletesen illett. Nem múlt el nap egy kis Goethe-olvasás nélkül. A második világháború alatt jelent meg Thomas Mann József-regényének negyedik kötete Svájcban. Nagymama komoly energiákat fektetett bele, hogy azonnal meghozassa, noha akkor már nyolcvanhatodik esztendejét taposta. Hangsúlyt helyezett rá, hogy minden jelentősebb német regényt azonnal elolvashasson.
Az a gyanúm, hogy semmilyen zsidó nevelést nem adott gyerekeinek, bár maga egy zsidó tanító gyereke volt. Humanistának tartotta magát a szó és fogalom Thomas Mann-i értelmében. Morálisan rettentő szigorú volt. Nagyon szemtelen gyermek voltam, ő volt az egyetlen ember, akinek nem feleseltem vissza. Ha nagymamám mondott nekem valamit, megcsináltam. Ha azt mondta, „ez nincs rendben”, az nem volt rendben. Anyám pofozkodott, kiabált, de nem volt tekintélye előttem. A nagymama föl sem emelte a szavát, csak ennyit mondott: „Ági, ez így nincs rendben”, és én soha többé azt nem csináltam, mert az úgy nem volt rendben. Láttam, amikor régi tanítványai – ötven-hatvan év közötti nénik – jöttek meglátogatni. Éppoly tisztelettel néztek „Zsófi nénire”, mint kisgyerekként én, éppoly szent tisztelettel. Amikor Hermanntól 1962-ben elváltam, és a bíróságon kérdezték a személyi adataimat, az egyik népi ülnök megkérdezte: „Nem rokona véletlenül Hellerné Meller Zsófia?” „De, a nagymamám.” „Zsófi néni unokája?” Elkezdett áradozni: a Zsófi néni ilyen volt, a Zsófi néni a legnagyszerűbb tanár a világon. Legendája volt. De zsidó nevelésről szó sem volt apám családjában, zsidó nevelést csak az anyám kapott.
A Trianon utáni Magyarországon apám élete olyan lett, mint a partra vetett halé. Semmifajta politikai erő nem felelt meg neki, egy ideig a Polgári Demokrata Párthoz csatlakozott, de Rassayékkal sem tudott igazán rokonszenvezni. Politikus alkat volt, mégis kívül maradt minden politikai csoportosuláson. Rosszul érezte magát ügyvédként is. Nem volt kedve a szakmához, utált pénzt keresni. Nem is tudott, nem is értett hozzá. Félig-meddig úgy kezdett élni – ahogy manapság mondanák –, mint egy hippi. Nem volt állandó állása. Ügyvédi irodát tartott ugyan fönn, de nem nagyon akadtak ügyfelek. Eleinte az I., aztán az V. kerületben nyitott irodát, ami egyúttal a lakásunk is volt. Az egyik szoba szolgált irodaként, de csak nappal, mert éjszaka én aludtam benne. A néhány kliens inkább vitte a pénzt, mint hozta. Például egy „nagy” feltaláló, akiben apám hitt, vagy egy rablógyilkos, akinek ártatlanságában ugyancsak bízott. Felmentetett valakit, akit rablógyilkosságért akartak elítélni, erre nagyon büszke volt. A frissen szabadult férfi megcsókolta a kezét, ez volt a fizetség. A pénzkereseten kívül minden más élénken foglalkoztatta. Matematikai képleteket oldott meg, regényeket írt. Hold Péter és a véletlen című detektívregénye meg is jelent. Egy rádiumrablás körül zajlik a cselekmény, mert ő Rutherford atomstruktúra-elméletét állítólag hamarabb fedezte fel, mint maga a tudós, akiről elnevezték. Sacco és Vanzettiről is írt egy regényt, az kéziratban maradt. Témaválasztása is mutatja, hogy mindig a kisebbségért, az elnyomottakért állt ki. A pénzt anyu kereste mint kalapos, apám meg elmélkedett. Ez is régi zsidó tradíció. A hászid és a hippi nagyon közel áll egymáshoz. Apám nem a Talmudot tanulmányozta, hanem a matematikát, vagy regényeket írt és olvasott, hosszasan sétált velem, és mindenről magyarázott. Anyám pedig, mint afféle jó zsidó aszszony, magára vette a való élet minden nyűgét és terhét.
Életében egyetlen embert szeretett, az apámat. Mélyen tisztelte, felnézett rá, és mindent megtett érette. 1927-ben házasodtak össze, bizonyára 25-ben vagy 26-ban ismerkedtek meg. Én 29-ben születtem, kétéves házasság után. Mi hozta össze ezt a két embert? Hiszen egészen más típust képviselnek, más a társadalmi talaj, a hagyomány, más a családi háttér. Alighanem a vidámság kötötte őket össze. Mind a ketten utálták a szomorúságot. Az anyám energikus, az apám tűnődő természet volt, s mindkettejüknek ünnepet jelentett a létezés minden jól és hasznosan eltöltött pillanata. Gyerekkorom szegénységben telt el. Apám nem keresett egy fityinget sem, a kalaposságból nagyon keveset lehetett behozni. Hol az áramot kapcsolták ki, hol a gázt, hol egész napra nem volt mit enni. Lett volna elég ok a szomorúságra. De ha egyszer az apám egy darab csokoládét hazahozott, táncot jártunk. Olyan remek mulatság volt fölbontani, megízlelni. A Hét krajcárban ugyanazt az érzést, hangulatot láttam viszont, ami nálunk is uralkodott. Azt a hét krajcárt valahogy elő lehet teremteni. Fáztunk, mégis tudtunk tüzelőt venni, és begyújtottunk. Odaálltunk a tűzhely elé, amely biztatóan dohogott, és mindnyájunkban szétáradt a boldogság és a meleg. Mindennek tudtunk örülni. Ez a képesség, ez a természet hozta össze ezt a két egészen különböző embert, az epikureust és az energikust.
Anyám háttere messzebbre követhető az időben. A családnak ez a része teljesen más szellemi és gazdasági hátteret képviselt, mint az apai oldal. Dédanyám nemhogy németül nem tudott, de gondolkodásának horizontján teljesen kívül állt a nem magyar világ. Gyönyörű történeteket mesélt arról, hogy amikor Veszprém mellett honvédok bujdostak, ő és a többi kislány miként spóroltak, loptak az ebédjükből, és hogyan eresztették le egy kötélen a sziklabarlangban bujdosó honvédoknak. A dédikém, amikor Budapestet 1943-ban az amerikaiak bombázták, azt hajtogatta, hogy ez semmi, mert akkor is a pincébe kellett vonulni, amikor Lamberget megölték a hídon. Százegyedik évét taposta. Számára a történelem akkor végződött, amikor Lamberget megölték a hídon. Petőfi, 1849 elején Füreden járva, Pipiskének szólította őt. „Hogy vagy, Pipiske?” – kérdezte a költő az ötéves kislányt, igaz, mindenki így szólította, mert népszerű volt a kisleányok között. Az összes kislány emlékezett Petőfire, hiszen nagy hírnévnek örvendett, és a kislányok csak úgy nyüzsögtek körülötte. Dédanyám ismerte Ferenc Józsefet is: a nagy Petőfi-rajongása nem zavarta abban, hogy objektívan meg ne állapítsa: „Ferenc József igen szép ábrázatú, fess legényember volt.” Dédi gyönyörűen énekelt népdalokat. Legtöbbjüket tőle tanultam.
Apámat és engem el kellett tartani, anyám kitanulta a kalaposmesterséget, és nyitott egy kis boltot, egy Kilvády Ilona nevű asszonnyal, akivel együtt tanult. A Bécsi utcában, az udvarban, egy kis lyukban. Ott dolgozott napi tizennégy-tizenhat órát. Kilvády Ilona, anyám legjobb barátnője keresztény volt, később férjhez ment egy Hoványi nevű fiatalemberhez, aki a nagytétényi sertéshizlalda főintézője lett. Ennek köszönhettük, hogy 1944-ben nem éheztünk, mert Hoványiék mindig dugtak, hoztak, küldtek valami finomat.
Rám nem kellett vigyázni. Apám egész nap otthon maradt. Az „irodájában”. Többnyire együtt is főztünk: összeütöttünk egy paprikás krumplit, vagy fölmelegítettük a tejbegrízt, és megfeleztük. Akárcsak a 8 Órai Újság lapjait. Egyik oldalt apám olvasta, a másikat én, az ebéd alatt megcseréltük, és rettenetesen jól szórakoztunk. Megbeszéltük az újság híreit. Tízéves koromban fél kilencről kilencre tették át az iskolakezdetet, ekkor írtam egy levelet a 8 Órai Újságnak, amely úgy kezdődött, hogy „a kilencórás iskolakezdet ellen szeretnék fölszólalni, s ebben az ügyben az igen tisztelt szerkesztőség támogatását kérném”. Levelem megjelent Ági nem akar későn ebédelni címmel, ez volt az első publikációm. Hétéves koromban kezdtem rendszeresen olvasni. A Robinson Crusoe gyermekkiadása volt az első könyvem. Fél évig olvastam. Aztán a Grant kapitány gyermekei következett, ez is fél évig tartott, naponta egy-két oldalt haladtam. Vécére is magammal vittem, ha nem hagytak békén. Csináljak ezt-azt, takarítsak, mosogassak, mossam el és vigyem vissza az üveget. Csak olvasni akartam. Mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe került, az összes családtag könyvtárát végigettem.
(Forrás: Heller Ágnes: Bicikliző majom. Kőbányai János interjúregénye)
Pusztai Péter rajza